Oldalak

2009. november 5., csütörtök

A rövid idő története


Ahogy a szél belekapott Fáni hajába, úgy libbent el az utóbbi 25 év. Azt hiszem, ez az, amiért szeretem ezt a képet. Retusálatlanul, csupán színezve kissé itt van a múlt idők egy pillanata. És milyen árulkodó tud lenni egy kép. Egyetlen kép. A fotográfiában ezt a kíméletlen tömörséget, lényegretörést szeretm talán legjobban. Ha beszélek, vagy írok, meglehetős kacskaringókat vagyok képes produkálni, de fotóban nincs kecmec. Talán ezért is szánom rá magam nehezen, hogy előre kitervelt, színházszerű fotóimat elkészítsem végre. De azért el fogom őket készíteni, mert izgat még az a sok ötlet, ami le van írva. Ötlet. Fontos-e? Ennél a képnél nem volt ötlet, hacsak az nem, hogy itt és most készítsek egy képet.
Milyen jól éltem régen! Rengeteg időm volt! Szinte minden nap meglátogatott egy barát és nem éreztem, hogy zavar, vagy elveszi az időmet! Mindig maradt idő mindenre. És most? Most felkelek és mire felfogom, hogy létezem, már megint este van. És nem csináltam megint semmit! Kik rabolták el azt a képességemet, hogy hatékonyan éljek? Minden változást nehezen viselek, mert rablásnak élem meg. Ha lebontanak egy megszokott épületet, tőlem lopták el, ha újat építenek helyette, akkor meg főleg! Ha rámköszön ismerős környéken egy kamasz, akkor ő rabolta el azt a kisovist, akit nemrég szaladgálni láttam kertlocsolás közben. ... A kert végképp hol van? Hol van az a nyomóskút, ahol munkából későn érkező anyámat vártam? Hol van sok-sok minden, amit barbár "modernizálók" eltüntettek? Az idő kegyetlen hóhér. De hát ugye, már az is elmebeteg, aki tárgyakat szeretne érzelmekkel felruházni. Akkor mit lehet mondani arról, aki ugyanezt fogalmakkal akarja megtenni?

2 megjegyzés:

Marvin írta...

Szívemből szóltál, csak szebben.

Lóránt Márton írta...

Értem, érzem, átélem és mégis fáj minden gondolat.