A túlsó partot bámultam, vártam, hogy feltűnik az asztronauta. Átevez hozzám egy csónakon, vagy
egy fénysugáron sisteregve a lábam elé siklik, vagy becsapódik egy űrkapszulával, kezében távoli
bolygókon gyűjtött ásványok, vagy egy kihunyt csillag, esetleg egy kevéske űrhulladék, vagy
minimum egy lekváros bukta.
Persze semmi sem történt.
Pedig megmondtam neki jó előre, túl messzi galaxisokig ne merészkedjen.
De neki aztán beszélhettem.
Most itt maradtam teljesen egyedül.
Egyre sötétebb és sötétebb lett.
Ideje volna hazamenni már, csak nem tudtam merre induljak.
Már réges-rég nem volt otthonom.
Folyton csak mentem, néha megpihentem úton-útfélen, az eget kémleltem.
Láttam hullócsillagot, dupla szivárványt, meteoritesőt, de az asztronauta nem jött egyikkel sem.
Lehet, hogy egy műholdon ragadt, beszippantotta egy fekete lyuk, eltévedt a Tejúton,
földönkívüliek fogságába esett, vagy feleségül vett egy csillaglányt. Bármi megtörténhet.
Például az, hogy én most folytatom a vándorutam.
Nincs mire várnom.
Még végigsimítottam a füvet, visszacsomagoltam a szalámis szendvicsemet, a csillagvizsgáló
teleszkópomat, felvettem a messzirelátszó foszforeszkáló tűsarkú cipőm, és megcéloztam az
országutat.
Megszaporáztam a lépteim, nem néztem vissza, csak mentem egyre mélyebbre az éjszakában.
Így hát nem is vettem észre, mikor a Syrius bolygó egy fordított tölcséren át a Quicksilver hullámai
közé esik, s hogy a hullámok helyén ezüst lávafolyam izzik.
/Lázár Zsófi/
