Oldalak

2018. október 19., péntek

SILENT - Angyalom


Így szólított mindig: „Angyalom”.
Hétvégente jártam ki hozzá, nagyanyámhoz, a messzi külvárosba, ami kész Paradicsomnak tűnt, a kicsi, piros háztetőkkel, kertecskékkel, kész Paradicsom, a tízemeletes betondzsungelhez képest, ahol anyámékkal laktam.
Anyámmal meg az élettársával. Ó, de gyűlölöm ezt a szót azóta is. Pedig már messzi vagyok, jó messze onnan. Élettárs. Úgy hangzik, mintha azt mondanád, éles kés. Mért nem jó a férj meg a feleség? Annak legalább van valami értelme.
Na hagyjuk is. Illetve nem, persze, élettárs, élettársam minden ember, aki egy időben, egy helyen él velem. A zöldséges például. Vagy a pék. Amikor lemegyek reggel vásárolni.
Olyankor összefonódik a lelkünk. Ahogy teszi be a zacskóba tojást. A hagymát. Vagy a zsemlét.
Ahogy megfogja. Tudja, hogy körülbelül tíz perc múlva feltöröm és megsütöm, vagy kettévágom és megvajazom.
Összenézünk, a kezünk is összeér.
Üzen a tekintetével, sütöd a rántottát, annak a rosszéletű anyádnak? Meg annak a semmirevalónak.
A lépcsőházban összefutok a szomszéddal, necc-szatyorban viszi a dinnyét, nyár van.
„Angyalom!” - na, már ez is kezdi. „El kell húzni ebből az országból, míg szép vagy meg fiatal, de gyorsan, mert itt fogol megrohadni, azt nézhetsz a lyukon. Higgyél nekem.”
Azzal be is száll a liftbe, közben elmagyarázza, a dinnyét nem veszi a magyar ember úgy übtre-puffra, meg kell kopogtatni, legközelebb elmagyarázom, milyen hangja kell legyen, de most megjött a lift, szevasz.
Szevasz.
Odafent anyámék még az ágyban, sütök tojást nekik, anyámnak hagyma nélkül, a Feri bácsinak, mert van neve neki, de minek, hagymával, aztán jön is értem Sven, a nagy fekete Volvóval, feldudál, visz be a munkahelyemre, a Hotel Intercontinentálba, ott vagyok hátul mosogatólány, mert idegen nyelveket nem beszélek, de Sven azt mondja, kivisz Stockholmba, jó, először halat kell pucolni a gyárban, de szép vagyok meg dekoratív, az nem tudom, mi, de biztos. Megyek majd a ranglétrán felfelé.
Higgyél nekem, angyalom. Ne maradjál itt a koszfészekben.
Vasárnap végre, nagyanyámnál, a piros tetős házban. Nagyanyám paprikás krumplit főz, mi baj van azzal, nem egy Stroganoff bélszín, de ne finnyáskodjunk már, két háborút is megéltem, mégis itt vagyok, na, pucoljad meg, főzzünk, enni kell, mert különben ványadtka leszel meg sápkóros, és nem kellesz majd a kutyának se, te lány, angyalom.
Te vagy az én szívem csücske, tudod te azt.
Vasárnap este jön Sven. Lobogtat a kezében valamit.
„Repülőjegy. Megyünk Stockholmba. Arany életed lesz. Ne ellenkezzél, Angyalom.”
Nem ellenkezek.
Beülök a Volvóba, megyünk haza, a tízemeletes ontja magából a forróságot, az izzadtságszagot, meg ki tudja, mit még, nem számít, egy éjszakát kibírok.
Sven mondja, hajnalban jön értem. Jó.
Várom a liftet.
Döndül a kapu, egy fiú jön, házibuliba, vagy házibuliból haza, mittudomén, még sose láttam.
„Helló, Angyalom” – köszön, pillantását a szemembe fúrja.
Úgy maradunk. Azt hiszem, örökre.
Aztán jön a lift. Holnap meg a repülő.

/Lázár Zsófi/

2018. október 8., hétfő

SILENT - Boszorkányfa


Először könnyű szellő borzolta a levegőtengert, lassan orkánná erősödött, tépte-cibálta a kőrisfa ágait. Az égen fények cikáztak, beezüstözték a felhők peremét.
Itt vannak megint.
Köröznek egy ideig, aztán leszállnak a tisztáson.
A lány, aki a kőrisfában lakott, tavaly ilyenkor ott repült velük.
Furcsa éj volt, boszorkányéj, csillogó pára szitált, vakító fénykört vont a tisztás köré.
A faluban senki sem akart boszorkány lenni.
Nem Istentől való dolog az.
A család, a gyerekek, unokák, megöregedni tisztességben.
Illának nem volt családja, csak az apja egyedül, aki özvegyen maradt.
Illának testvérei sem voltak, az apjával maradt, ápolta.
Semmi szórakozása nem volt.
Fosztotta a kukoricát, köpülte a vajat, ápolta a veteményest, nevelte a tyúkokat, teheneket, disznókat, kecskéket, vitte a vásárra a sajtot, a tojást, a gyümölcsöt, a zöldséget, a virágokat, ebből éltek, az apja meg ő.
Szabad idejében, délutánonként a ház előtti padon üldögélt, nézelődött, kötögetett, hímzett, oda-oda köszönt a szomszédoknak.
Míg arra jött egyszer Sára, a vörös hajú, a rosszéletű.
Mindenki tudta, hogy rosszéletű.
„Üldögélsz itt árván, az idő meg szalad.” - állt meg Illa előtt.
„Gyere velünk táncba, nem bánod meg.”
Illa megremegett, mindig is várt valami csodát titkon.
„A kőrisfánál várunk, pontban éjfélkor. Ne hallgass a szóbeszédre.”
Illa még üldögélt kicsit a padon, aztán felvette a legszebb ruháját. Egy kis táncmulatság, mi baj lehet abból, elég volt, hogy munka, mindig csak a munka.
Zúgott-morgott az erdő, mikor Illa odaért.
Táncoltak a boszorkák, rikoltoztak, seprűn lovagoltak, táncba vitték, megpörgették Illát, megreptették, aztán a nagy kőrisfa odújába vetették, varázsigéket mormoltak, s Illára fatörzs-ajtót bűvöltek.
Nem volt menekvés.
Kellett a boszorkányoknak az ártatlan.
Eltelt egy év. Ételt, italt vetettek neki egy hasadékon át.
A kőrisfa és Illa összebarátkoztak.
A kőrisfának sem tetszett ott a tisztáson.
Összebeszéltek Illával.
Jöjjenek, csak jöjjenek a banyák. Szárnyakat növesztünk mi együtt.
És elérkezett a boszorkányszombat.
Jöttek a banyák.
A kőrisfa és Illa vártak, míg ünnepelnek. Örüljenek csak.
Aztán a kőrisfa gyökerei lassan meglazultak. Kiterjesztette az ágait. Illa érezte, lassan felemelkednek, fel, fel, a levegőbe.
A boszorkányoknak nem volt már mit körbetáncolniuk.
A kőrisfa és Illa szálltak és szálltak
A banyák hitetlenkedve néztek utánuk.



/Lázár Zsófi/

2018. augusztus 29., szerda

SILENT - Quicksilver River



A túlsó partot bámultam, vártam, hogy feltűnik az asztronauta. Átevez hozzám egy csónakon, vagy
egy fénysugáron sisteregve a lábam elé siklik, vagy becsapódik egy űrkapszulával, kezében távoli
bolygókon gyűjtött ásványok, vagy egy kihunyt csillag, esetleg egy kevéske űrhulladék, vagy
minimum egy lekváros bukta.
Persze semmi sem történt.
Pedig megmondtam neki jó előre, túl messzi galaxisokig ne merészkedjen.
De neki aztán beszélhettem.
Most itt maradtam teljesen egyedül.
Egyre sötétebb és sötétebb lett.
Ideje volna hazamenni már, csak nem tudtam merre induljak.
Már réges-rég nem volt otthonom.
Folyton csak mentem, néha megpihentem úton-útfélen, az eget kémleltem.
Láttam hullócsillagot, dupla szivárványt, meteoritesőt, de az asztronauta nem jött egyikkel sem.
Lehet, hogy egy műholdon ragadt, beszippantotta egy fekete lyuk, eltévedt a Tejúton,
földönkívüliek fogságába esett, vagy feleségül vett egy csillaglányt. Bármi megtörténhet.
Például az, hogy én most folytatom a vándorutam.
Nincs mire várnom.
Még végigsimítottam a füvet, visszacsomagoltam a szalámis szendvicsemet, a csillagvizsgáló
teleszkópomat, felvettem a messzirelátszó foszforeszkáló tűsarkú cipőm, és megcéloztam az
országutat.
Megszaporáztam a lépteim, nem néztem vissza, csak mentem egyre mélyebbre az éjszakában.

Így hát nem is vettem észre, mikor a Syrius bolygó egy fordított tölcséren át a Quicksilver hullámai
közé esik, s hogy a hullámok helyén ezüst lávafolyam izzik.
/Lázár Zsófi/

2018. augusztus 19., vasárnap

SILENT - Akvatika

Akvatika


Nem kerül elő soha, mindenki tudta. Kivetette volna a víz rég, ha máshol nem, odalent Ókeresztesnél.

Hány éve? Tíz, tizenöt, mások szerint megvan az húsz is. De lehet, hogy tegnapelőtt történt, vagy az elmúlt héten, ki tudja. Errefelé másként telik az idő. Vagy tán épp úgy, mint bárhol, épp csak ügyet sem vetnek rá. Minek is figyelni, halad magától, csordogál csendesen, mint a Szeremle patak.

Az öreg, az meg sose járt horgászni, pedig az itt ritka. Illetlenség egyenesen.

Csak azóta találta a folyóparton mindennap a hajnal. Azóta. Elhozott egy széket a régi, omladozó iskolaépületből, ahol egykor tanítóként szolgált, leült egy félreeső helyen, távol a stégektől, ahol gumicsizmás férfiak kövér harcsákat húznak ki a vízből s vödrökben cipelik őket haza nap mint nap.

Nem fogott soha semmit. Csak ült görnyedten, lógatta a horgászbotot a vízbe. Vödröt nem hozott , egy nejlonzacskót akasztott a széke támlájára. Mindig megtöltötte vízzel, nehogy a szél elvigye.

Aztán csak várt. Kémlelte az eget, a túlpartot, tekintete ide-oda siklott a hullámokon. Mígnem egy nap – még alig pirkadt – a telihold egyszercsak hatalmas csobbanással a folyóba zuhant. Fényesség támadt hirtelen, a víz felizzott, vadul tajtékozva megindult felé, aztán megtorpant, visszahúzódott csendesen, messzire, majd' egész a meder közepéig. Az öreg kiejtette a kezéből a horgászbotot ijedtében.

Felkelt a Nap.

Apály van, de milyen! Felállt, hogy felvegye a horgászbotját.

Akkor látta meg. A parti köveken egy apró hal csillogott. Felemelte, szemügyre vette. „Naphal, azt hiszem legalább”. Az igazat megvallva az öreg kicsit sem ismerte a halakat.

Óvatosan a nejlonzacskóba csúsztatta, s hazament. Ha elmúlik az apály, majd visszadobja a vízbe.  

A hajnal megint a folyóparton találta az öreget. A víz újra a parti köveket mosta.

De a hal... Eltűnt.

A széken egy csuromvíz rongybaba üldögélt.

De hiszen ez a Mélikéé. Magával hordta mindenhová. Vele volt akkor is, mikor utoljára látta.

Eltelt a nap, talán kettő is, talán egy év is, ki tudja. Az idő másként múlik errefelé.

Az öreg hazavitte a babát. A Mélike ágyába fektette. Nem ment horgászni többé.



/Lázár Zsófi/

2018. augusztus 13., hétfő

Rejtőzködő

Ki érzi azt néha, hogy legszívesebben elbújna egy csendes zugban? Szerintem mindenki, de nagyon kevesen tesszük is meg. Főleg ritkán bújunk el egy fa odvába meditálni, egy kicsi védettséget élvezni. A képen egy nagyon kicsi emberalak éppen ezt teszi. Talán látja is, hogy mobillal lefotózom és gondol erről valamit. Talán megzavartam  talán nem. De ő nem mozdult.
Egyszer visszamegyek ehhez a fához a Ligetben és kipróbálom, milyen ott kuporogni. Talán eltűnik a város zaja is ott. Talán felszívódnak szorongásaim a fa koronájába és onnan már csak szűrve keveredik egybe a Dózsa György úti szmoggal. Vagy ehhez messzebb kéne utaznom. Térben előre, időben hátrafelé.
Általában éppen ilyen kicsinek érzem magam. Hordozom magammal a kis láthatatlan zugomat és próbálok mögötte valódi életet élni. Fejem fölött képzeletbeli lombok közt emlékmadarak csicsregnek, füttyögnek. Némelyik fészket is rak, fiókákat nevel és én próbálom felfogni, hogy honnan merítik ezek az apró lények a bátorságot az első repüléshez.

2018. június 11., hétfő

SILENT - Dzsinn a konyhában


Dzsinn a konyhában
Fotó: Lantos p. István (Denhoda)
Szöveg: Lázár Zsófi


Vettünk egy új vízforralót, teához. Nem mintha nem lenne vagy öt eleve.



Van ugye a virágos. Zománc. Anyám öröksége. Kecsesen karcsú a kiöntője, madárcsőr alakú. A fogantyúja hattyúnyak. De a fedő, mint egy lábasé. Lecsúszik, kezünkre csap a forró gőz. Szóval nem vesszük le. Edényfogóval szorítjuk, míg folyik a víz a tealevelekre, percekig tart, míg vékony sugárban kiereszti a madárcsőr-kiöntő.



Van egy másik, a rozsdamentes acél, sípol, ha a víz felforr, de ha véletlenül főzés közben a tűzhelyen felejtjük, csúnyán telefröcsköli a szomszéd lángon fővő étel. Pörköltmorzsák, olajpatina, paníros ujjnyomok, korom. A bakelit fogantyút pedig nem tartják a csavarok. Fütyül, mire felforr a víz, de a fogantyú addigra oldalra hanyatlik, éget, nem lehet megfogni, és a szaga is rettentő.



A maradék háromról ne is beszéljünk.



Nem teázunk többé.



Kidobjuk mind az ötöt, lomtalanításkor.



Ügynököt sosem engedünk be. Valahogy ez mégis bejön, azt hittük, futár, és csomagot hoz.



Egy vízforralót hozott. Öntisztító, vízkőmentes, szennyeződés taszító, sípol, ha forr a víz, sőt plusz funkcióként a teát is elkészíti, ha nem érünk rá, bármilyet, és felismeri a gyógyfüveket is. Kész idő- és energiamegtakarítás.



Kell.



Menjünk aludni. Közben tegyünk fel egy teát. Állítsuk be narancsos rooibos-ra.



Eltelik jó sok idő, mire kimegyünk a konyhába. A narancsos teafilterek érintetlenül hevernek a pulton.



A teásedény azonban fényes, ragyog.



A víz elforrt belőle, de a gőz nem oszlott még el.



A csempén lebeg, és azt kérdi: mondd, mit kívánsz?

  



                                                                                                                                 /Lázár Zsófi/

2018. június 2., szombat

SILENT - ANCSIKA

Fotó: Lantos p. István (Denhoda)
Szöveg: Lázár Zsófi


Árvaházi vagyok, lelenc. Nem ismerem a szüleim, s nem tudok róluk semmit.

Szép és engedelmes kislány vagyok. Örökbe fogadnának. Hosszas procedúra. Egy házaspár végül elvihet hétvégékre. Míg meg nem unnak. Aztán jön egy másik pár.

Tizenhat éves koromra száz rokonom is akad.

Lézengek köztük.

Angelika prefektusnő a kitett gyermekeknek szánt kőbölcsőben lelt rám. Üzenetet nem tűztek rám. Neve, született itt és ekkor? Semmi.
Angelika a karjában visz, a temetőkertbe téved, s egy sírkőn ezt olvassa: Ancsika, élt 1 évet.

Így lettem Ancsika.

Harminc év eltelik. 

Pakolom ki a gardróbot, a sokadik költözésnél. Fejemre hull egy kép.

Ó, az egyik nevelőanyám. Özvegy. A nevére nem emlékszem. Meg az öccse, Jancsi bácsi. Egyikük sincs már köztünk.
Lekvárt főzünk a szabadban. Két barackfánk is van, párban szeretnek lenni.
Húsz kiló termett rajtuk az idén.

Ancsika.
Kimostál, ügyes, jó leány vagy. Teregess ki. A barackot leszedtük, forró víz rá, a dézsába. Mikor kicsit meghűl, lehéjazod, kimagvalod, a húsdarálón letekered, a nagy lyukún. Fele annyi cukor megy rá, mint amennyit a gyümölcs nyom. Szalicilt vagy mit nem teszünk rá. Ott egye meg a rosseb a sok tartósítószert, meg azt is aki kitalálta.
Egy éjen át áll, a nagy konyharuhával takard le. Ami öreganyámtól maradt, a többi lószart se ér.
Hajnalra leszárad a ruha is. Amíg vasalsz, meg behajtogatsz, egyet-kettőt kavarsz a lekváron. Érted?

Értem. Nagy dolog ez. A másik nevelőszülőmnél, a mostohatestvéreimmel csak néztük, a szomszéd gyerekek lekváros kenyérrel tömik magukat a lugasban. Nálunk csak zsír és fűszerpaprika. Mi erre megkentük a kenyerünket zsírral, rá a paprika, összekutyultuk. Sétálgattunk fel-alá a kerítés mellett, mi is lekváros kenyeret eszünk, ide süssetek!

Reggel már főzzük is a lekvárt.
Egye fene, egy kis citromsav mehet bele, de csak a végén. Keverd, anyám, mert leég. A dunsztosüvegeket kiforraltad? Helyes. Először egy kanálnyi bele, meg ne repedjen az üveg. Aztán merjed tele. Celofán rá. És befőttes gumi. Aki szerint nem kell rá celofán, meg befőttesőgumi, az nem látott még házi lekvárt.
Igenis, Jancsi bácsi. Nos. Újságpapírba csavarjuk, egyenként, aztán be a fotelbe, rá a dunnát, a takarót. Egy hétig hozzá ne nyúljál.

Ancsika, rebbenő madár, érti, viszi a kertbe a második adag mosást, a szabad levegőn száradt ruhának párja nincs.

                                                                                                                                 /Lázár Zsófi/

2018. május 26., szombat

SILENT - Bulgária felett a lámpaernyő

Lázár Zsófival izgalmas kísérletbe kezdtünk. Az elhatározás már nem mai gyerek, mivel jónéhány éve én kértem meg Zsófit, hogy írjon a fotóimhoz, de most jutott el arra a szintre, hogy spontán tettekké cseperedjen. A Facebookra feltöltött egyik minimál képem nagyon megtetszett Zsófinak. Úgy érezte, ehhez azonnal írnia kell valamit. Én azóta keresgélem azokat a képeimet, amikhez a maga egyéni, szürreális stílusával hozzá tud álmodni még a saját világából. Így született meg végül a SILENT sorozat. Remélem, nektek is megnyeri tetszéseteket!

Bulgária felett a lámpaernyő


Nyaralni megyünk. Akkor Bulgáriába például, turistabusszal.

Ott majd kipihenjük magunkat.

IBUSZ-út. Idegenvezető, útitársak. Hűtőtáska tele hazaival, a nyaralásban benne a teljes ellátás, de sosem lehet tudni. Egy rúd téliszalámi, paprika-paradicsom.

Megérkezünk.

Taratort adnak ebédre és kebabot. Meg lehet enni. Szofit viszont senki sem hozott eleget. Mindet elszívták az út közbeni pihenőkben.

Rohanás a kioszkba. Itt csak BT-t lehet kapni. Kezdődik a siralmas BT korszak, szól valaki. Két hétig ráadásul.

Én ezt már nem hallom, a tengerparton fekszem egyedül, a naplómmal, a töltőtollam szorongatom. Írok. A lámpaernyőm helyett felém borul az ég.

A többiek elmentek bőrdzsekit vásárolni, az olcsó itt nagyon.

Délutánra hazaérnek. Jönnek napozni. Bronzolajjal, kakaóvajjal bekenve. Nyaralni vagyunk, lebarnulni muszáj.

Odafent egy csapat madár repül, ék alakban, a legerősebbek elöl, leküzdik a légellenállást a többieknek. A gyengébbek középen. A legfáradtabb leghátul, ő épp csak lebeg, de le nem zuhan. Lesz ő még erős.

Már meg is jöttek. Nagy zajjal. Lassan tele a föveny gyékényekkel.

Nyúlnék a madarak után. De hiába. Elrepültek. Csak a lámpaernyőm lett tintafoltos.


                                                                                                                                 /Lázár Zsófi/

2018. május 22., kedd

SILENT – 1. Skycrossing

Lázár Zsófival izgalmas kísérletbe kezdtünk. Az elhatározás már nem mai gyerek, mivel jónéhány éve én kértem meg Zsófit, hogy írjon a fotóimhoz, de most jutott el arra a szintre, hogy spontán tettekké cseperedjen. A Facebookra feltöltött egyik minimál képem nagyon megtetszett Zsófinak. Úgy érezte, ehhez azonnal írnia kell valamit. Én azóta keresgélem azokat a képeimet, amikhez a maga egyéni, szürreális stílusával hozzá tud álmodni még a saját világából. Így született meg végül a SILENT sorozat. Remélem, nektek is megnyeri tetszéseteket!


Skycrossing
/Egy színésznő és egy időutazó viszontagságai a térben/
(regény)
részlet

Semmi kedve. Általában nincs semmi kedve.

Ugyanaz van mindig. Hazafelé tart. Döng és izzad a beton. A kabátja zsebében minden lépésre zizeg, csörög vagy surrog valami. A kulcsnak is ott kell lennie. Mindjárt hazaér. A kulcsot elő kell kotorni megint a kekszmorzsák, egy összegyűrt műanyag pohár, az MTV-s belépő, a hamisított sajtóigazolvány és egy tíz éve lejárt mozijegy közül. Miért töm mindent a zsebébe, emeli égnek a szemét.

Ó.

Zelda Zonk, a reménybeli némafilszínésznő a bárányfelhőbe ragadt.

Ez tisztán látszik innen alulról. 

Aznap délután nem volt semmi kedve. Általában nincs semmi kedve. Zelda Zonk-nak, úgy értem. Egzotikus hangzású legyen a művésznév. Ezt kérték. Nos, és a jelenet pedig, hogy berohan egy őrszobára, feldúltan, aláír egy papírt, majd boldogan kisétál, frissen szabadult udvarlójával a karján. Snitt.

Milyen szép szó: snitt.

Nos, kedves, leégett a díszlet, és nincs idő.

Idő, mosolygott ő a betonház tövében, mert mintha látott volna már ilyesmit.

Másik film van.

A script-es lányt ide. Zelda Zonk törölve, mi legyen a neve, nem kell név, maga statiszta, másik film, másik jelenet, ebbe az üvegtartályba feküdjön be legyen oly kedves, de rögtön. A sztárunk megbetegedett. De még a testdublőre is. Méregetik Zelda Zonkot. Arcra épp jó lesz. Be kell feküdnie egy üvegtartályba. De gyorsan.

Modern Hófehérke, vagy mi ez, magyarázzák. Koprodukció. És idő van.

Befelé. Mély levegő. Fájdalmas arc, jó, nagyon jó, mindjárt vége! Fények fel! Csapó! És forog!

Odalent az átizzott betonházra hullani kezdett az eső. A felhők odafent cseppfolyóssá váltak, a levegőben összegyűlt elektromosság az ablakoknak feszült, az üvegcserepek a járdára hullottak, de akkor ő már a liftben utazott felfelé.

A kilencedik emeleten már várták.
– A mesét! A végét mondd még el. Amikor Hófehérke majdnem meghal, de érte jön a királyfi.
– Minek mondjam el, úgyis tudod.
Úgyis tudod, hogy csak mese, de ezt csak magának mondta, közben a zsebében matatott, kinézett az ablakon és az eget kémlelte.
Lázár Zsófi

2018. május 15., kedd

KERET-TÖRTÉNET

A Házaspár elégedetten, bár a lakásfelújítás okozta stressztől még nem megszabadulva dőlt hátra a frissen telepített kanapéban. Teljes rendet még nem sikerült rakni ezért néhol festékfoltos volt a parketta, papírdobozok, miegymás, de összességében elmondható volt, hogy a harmadik brigád második nekirugaszkodásra végül egész tűrhetően gatyába rázta a lakást. Még jobb lett volna, ha a munkát teljesen be is fejezik, de sajnos közbejött egy kihagyhatatlan németországi munka, ahol az itthoni napi koszos húszezer forintos napidíjnál jóval többet tudtak keresni és a pénz az pénz, ezt meg kell értenünk.
– Azt a fél négyzetméter csempét majd én felrakom – szólt a Férfi.
– A konyhabútort is össze kell még szerelni és szivárog a mosogatótálca is ott a... aaa... - akadt el a Nő.
– Szifon drágám. Az a neve, hogy szifon! – segítette ki a Férfi.
A Nő sóhajtott egy mélyet és előrehejolt a borospohárért. Vörösbor. A Férfi kissé aggódva követte tekintetével hitvese mozdulatát, mert már a vadiúj, világos szőnyeg ki volt terítve, de a Nő nem borította fel óvatlanul a poharat, csak egy héttel később, de azt már nem írom meg, mert egy hét múlva nem fogok ráérni, ugyanis elvállaltam egy kis betonozást egy ismerősömnél.


– Fel ne borítsd a poharat, mert megőrülök! – röffentette a Férfi.
A Nő (életében nem először, de nem is utoljára) elmantrázott magában egy kurvanyádat, de kívülről ez egyáltalán nem látszott rajta. Tudta jól, ha hangosan tenné, nagyon is látszana rajta utólag a szeme alatt esetleg. 
– Kéne oda a falra valami kép... – csicseregte békülékenyen.
– Mi a fasznak? A tévé fölé? 
– Csak gondoltam, feldobná a szobát...
– Tudod te, mennyibe kerül egy NORMÁLIS kép?
A Nő tudta. Az IKEA-ban például gyönyörű vászonképeket lehet kapni bagóért és mégse gagyi plakát ugye, hanem vászonkép. A Nő azt is tudta, hogy vannak még más lehetőségek, mert az egyik kollegőjének a fia festőművész például.
– Szegény Dóriékat kirakták az albérletből. – sóhajtotta a Nő.
– Az az, amelyiknek az a buzi gyereke van? 
– Nem buzi, művész.
– Ugyanaz...
– Gondoltam, most olcsón lehetne tőlük venni egy festményt. Nagyon jó képeket fest a gyerek. – próbálkozott a Nő.
Miközben a Nő ezt kimondta, maga is elcsodálkozott saját magán. Most megsajnálta a Dóriéket? Vagy esetleg felismerte a helyzetből fakadó lehetőséget, hogy most egy IGAZI festményt megvehetne IKEA áron? Vagy esetleg TÉNYLEG jó lenne egy kép a szobába, ha nem is épp a tévé fölé? 


A Nő kicsit elszégyellte magát. Emberek nyomorognak, éheznek, ő meg fetményt akar vásárolni. Még akkor is luxus, ha ezzel segítene a munkatársán kicsit.
– Azért örülök, hogy végül rábeszéltél a masszázskádra. – törte meg a nem is olyan régóta tartó, de annál sűrűbb csendet a Férfi – Nem is volt olyan drága ahhoz képest, bár én jobb szeretek zuhanyozni!
– Aham... Végülis ha jól meggondolom, igazad van amúgy. Egy képet meg lehet unni seperc alatt! Hát ott az a kedvenc sorozatod a tévében és már azt is unjuk, pedig az mozgó! 
– Naná! Persze valami családi fotókat azért kirakhatunk valahová, ha akarod.
A Nő megint elkalandozott. Eszébe jutott alkoholista apja, aki ismert ügyvéd volt hivatalból, civilben meg egy vadállat. Látta maga előtt fiatalon leépült anyját is, aki reggel két órát töltött sminkeléssel minden egyes nap, hogy emberek közé merjen menni, ha kilépett egyáltalán otthonról.
– Inkább hagyjuk! – szólt végül.
– Jó, ahogy akarod. Mi ez a sziszegés? A fürdőszoba felől jön.
Ahogy a férfi rosszat sejtve felemelkedett a kanapéról, regyegés-ropogás, majd hatalmas robaj hallatszott a fürdőszoba irányából. A sziszegő hang pedig irgalmatlan sistergéssé erősödve igazolta a Házaspár balsejtelmét, hogy a vízszerelő valóban nem lehetett képzett szakember és amellet józan sem egy pillanatra se, amíg náluk dolgozott. Ha most kérdeznénk őket, nem tudnák megmondani, hogy jutottak el öt másodperc alatt a fürdőszobába, hiszen akadályozta őket a vadonatúj ajtó, aminek beragadt a zárja. Vállal kellett betöri. Bejutva látták, hogy a falból vastag sugárban ömlk a víz, a szétázott falszakaszról pedig teljes egészében leomlott a csempe. 
– A pppicsába! Hol kell ezt elzárni? Hívd a szerelőt, vagy valakit! – ordította a Férfi.
– A vízszerelő elment nyaralni két hétre. Esetleg a tűzoltókat... vagy vízoltókat... Istenem! Elsírom magam!
Na szóval ez így ment kb. fél órán keresztül, míg végül a gondnok elzárta a vizet központilag, ugyanis a lakásba elfelejtettek főcsapot szerelni. Az alsó lakó szarrá ázott, ő egy évvel ezelőtt újíttatta fel a lakást, de egy másik brigáddal, de az se volt jobb, úgyhogy megértette a helyzetet, de azért a kártésítésről természetesen nem mondott le. A Házaspárnak annyi szerencséje volt azért a történetben, hogy a helyreállítási munkák során (na, az egy külön sztori lehetne!) kiderült, hogy a villanyszerelő teljesen szakszerűtlenül kötötte be a jakuzzit, így bármikor agyoncsaphatta volna őket az áram, bár a férfi zuhanyozni jobban szeretett...
Képről ezek után végképp nem esett szó, nem maradt rá keret.