Oldalak

2019. november 8., péntek

Hűvösvölgyi kupleráj

Ma egy Vaterán vásárolt SPECTRUM körzőkészletért bringáztam egy jót. Utam egy darabig a Hűvösvölgyi úton vezetett, ahol visszafelé jövet meg-megálltam egy-egy kép erejéig. Eldugott, rejtett kincseket nem kereshettem, mert időm kevés volt, de egy érdekes házra azért így is akadtam, ami nincs annyira szem előtt.

Tipikus budai "törvényen kívüli" lakos :) Ha lenne ott házam, lehet, hogy hasonló lenne. Pénzem nem lenne felújítani, időm sem rendet tartani a kertben...


... Na jó, komoly esély van rá, hogy ennél azért igényesebb lennék és nem adnék esélyt a magamfajta paparazziknak. De hát mi értelme azon mofondírozni, hogy milyen lenne, ha lenne egy ilyen házam? Nem lenne katonás rend sem a kertben, sem a házon belül, annyi biztos.





Valahogy a katonás rend az nekem mindig gyanús. Mindig az az érzésem, egy túlságosan is rendezett lakásba lépve, hogy az illető valamit rejteget előlem. Valami titka van, amit jobb, ha nem tudok. De persze másfelől pedig ebbe a házba lépve is teljes joggal érezhetném azt, hogy a túlzott rendetlenséggel valamit el akarnak fedni.
Tulajdonképpen mindegy, hogy mi mozgat egy fotóst. Kíváncsiság, gyanakvás, vagy bármi más. Én egyszerűen érdekesnek látom az ehhez hasonló környezetet és megelégszem ennyivel.

2019. június 15., szombat

Laura, az orosz kémnő

2019. június 15., déli 12 óra. A hőmérséklet árnyékban derékszög. Egy barátom figyelmeztet is, hogy ilyenkor őrültség bringázni, de mennem kellett, vitt a vérem. :) Ennyit rólam... Hanem, ahogy tekerek-tekergélek, látom ám az alábbi jelenséget a villamosmegállóban:
Gondolkodtam, elsuhanjak-e csak úgy a téma háta mögött, de aztán megálltam és suttyomban, paparazzi módjára lefotóztam a télikabátos hölgyet. Épp tegnap lett rosszul Miskolcon valaki és fordult be hanyatt a szökőkútba hasonló öltözékben. "Elég nehéz volt kihúzni a vízből, merthogy télikabát volt az illetőn." Mondotta volt megmentője. Akkor gondoltam, hogy ez elég ritka, de tévedtem, mert ma ugye láthattam a cáfolatot.
Majdnem biztos voltam benne, hogy visszafelé meglátogatom ezt a fura szerzetet és így is lett. 
Kiterveltem, hogy megvendégelem valamivel. Sejtettem én, hogy nem lesz az olyan egyszerű, mert ilyenkor eleve lerí rólam, hogy nem érzem magam feljogosítva arra, hogy fotózgassak bárkit is, de közben meg nagyon szeretném fotózgatni. Végül oda mertem tolni a bringát és megszólítottam:
- Jó napot! Első kérdésem, hogy hozhatok-e valamit inni, enni, a második pedig, hogy zavarná-e, ha fotóznám, mert én még ilyet nem láttam.
Laura (mert így nevezte magát később) kicsit váratlan őszinteséggel válaszolt, csak nem a kérdésemre.
- Én azt szeretném, ha végre beengednék az orosz katonákat tankokkal, aztán azok kiirtanának itt mindenkit! Te amúgy jó gyereknek látszol!
- Öööö... khmmm.. ééés fotózhatok?
- Figyelj, India, Buddha, minden szentség rám szakadhat bármikor. ÉN FOTÓZHATLAK TÉGED? vagy aktot akarsz fotózni?
- Nem, azt semmiképp sem!
- Aztán mi érdekes van rajtam? Hozzád egyébként még el is mennék feleségül simán. Hozzád, meg még az Alföldi Róberthez!
... No, ez így ment úgy 20 percen keresztül, aztán közben megengedte, hogy fotózzam,

de kért cserébe egy grillcsirkét, meg két pár kolbászt. Egyik pár kolbászt a mellette álló ismeretlen rendeltetésű fiatalembernek szánta. Nos, ennyi pénz nem is volt nálam, és zárva is volt a hentes, de megígértem neki, hogy meg fogja kapni a grillcsirkét. 
Be is tartom.




2018. december 10., hétfő

Újpest

Újpesthez személyes kötődésem van, mivel édesanyám összes munkahelye ott volt, így gyakran jártam arra. Nagyon-nagyon sajnálom, hogy viszonylag későn, 25 évesen kezdtem fotózni, mert így rengeteg témát lekéstem. Újpest különösen érdekes hely még ma is, bár sokminden eltűnt már, amitől olyannyira sajátos volt a hangulata. Viszont hiába épülnek az új házak, valahogy mintha a talajból szívnák fel azt, amitől valahogy mégis minden változatlan maradt. 


Az alanti kép csak annyiban érdekes számomra, hogy a rétesbolt helyén anno egy presszó volt, ahol anyám felszolgált. ... Rengeteg maradék süteményt ettem egy időben! Dohányfüstízű, száraz dobostorták jutnak eszembe erről a házról.







HÓFEHÉRKE söröző! Nincs mit hozzáfűzni :) Most ígéretet teszek magamnak, hogy végre alaposabban bejárom Újpestet és lefotózom, ami még maradt belőle.







A Váci útra kiérve a már unalomig fozott dokkhoz mentem. Mondjuk annyira azért nem unom.






Amit viszont nem tudtam, hogy itt a Fővárosi Horgászok Szövetsége, vagy mi a franc. No, ott találtam újat magamnak!














Záróképek a Váci útról.




2018. október 8., hétfő

SILENT - Boszorkányfa


Először könnyű szellő borzolta a levegőtengert, lassan orkánná erősödött, tépte-cibálta a kőrisfa ágait. Az égen fények cikáztak, beezüstözték a felhők peremét.
Itt vannak megint.
Köröznek egy ideig, aztán leszállnak a tisztáson.
A lány, aki a kőrisfában lakott, tavaly ilyenkor ott repült velük.
Furcsa éj volt, boszorkányéj, csillogó pára szitált, vakító fénykört vont a tisztás köré.
A faluban senki sem akart boszorkány lenni.
Nem Istentől való dolog az.
A család, a gyerekek, unokák, megöregedni tisztességben.
Illának nem volt családja, csak az apja egyedül, aki özvegyen maradt.
Illának testvérei sem voltak, az apjával maradt, ápolta.
Semmi szórakozása nem volt.
Fosztotta a kukoricát, köpülte a vajat, ápolta a veteményest, nevelte a tyúkokat, teheneket, disznókat, kecskéket, vitte a vásárra a sajtot, a tojást, a gyümölcsöt, a zöldséget, a virágokat, ebből éltek, az apja meg ő.
Szabad idejében, délutánonként a ház előtti padon üldögélt, nézelődött, kötögetett, hímzett, oda-oda köszönt a szomszédoknak.
Míg arra jött egyszer Sára, a vörös hajú, a rosszéletű.
Mindenki tudta, hogy rosszéletű.
„Üldögélsz itt árván, az idő meg szalad.” - állt meg Illa előtt.
„Gyere velünk táncba, nem bánod meg.”
Illa megremegett, mindig is várt valami csodát titkon.
„A kőrisfánál várunk, pontban éjfélkor. Ne hallgass a szóbeszédre.”
Illa még üldögélt kicsit a padon, aztán felvette a legszebb ruháját. Egy kis táncmulatság, mi baj lehet abból, elég volt, hogy munka, mindig csak a munka.
Zúgott-morgott az erdő, mikor Illa odaért.
Táncoltak a boszorkák, rikoltoztak, seprűn lovagoltak, táncba vitték, megpörgették Illát, megreptették, aztán a nagy kőrisfa odújába vetették, varázsigéket mormoltak, s Illára fatörzs-ajtót bűvöltek.
Nem volt menekvés.
Kellett a boszorkányoknak az ártatlan.
Eltelt egy év. Ételt, italt vetettek neki egy hasadékon át.
A kőrisfa és Illa összebarátkoztak.
A kőrisfának sem tetszett ott a tisztáson.
Összebeszéltek Illával.
Jöjjenek, csak jöjjenek a banyák. Szárnyakat növesztünk mi együtt.
És elérkezett a boszorkányszombat.
Jöttek a banyák.
A kőrisfa és Illa vártak, míg ünnepelnek. Örüljenek csak.
Aztán a kőrisfa gyökerei lassan meglazultak. Kiterjesztette az ágait. Illa érezte, lassan felemelkednek, fel, fel, a levegőbe.
A boszorkányoknak nem volt már mit körbetáncolniuk.
A kőrisfa és Illa szálltak és szálltak
A banyák hitetlenkedve néztek utánuk.



/Lázár Zsófi/

2018. augusztus 29., szerda

SILENT - Quicksilver River



A túlsó partot bámultam, vártam, hogy feltűnik az asztronauta. Átevez hozzám egy csónakon, vagy
egy fénysugáron sisteregve a lábam elé siklik, vagy becsapódik egy űrkapszulával, kezében távoli
bolygókon gyűjtött ásványok, vagy egy kihunyt csillag, esetleg egy kevéske űrhulladék, vagy
minimum egy lekváros bukta.
Persze semmi sem történt.
Pedig megmondtam neki jó előre, túl messzi galaxisokig ne merészkedjen.
De neki aztán beszélhettem.
Most itt maradtam teljesen egyedül.
Egyre sötétebb és sötétebb lett.
Ideje volna hazamenni már, csak nem tudtam merre induljak.
Már réges-rég nem volt otthonom.
Folyton csak mentem, néha megpihentem úton-útfélen, az eget kémleltem.
Láttam hullócsillagot, dupla szivárványt, meteoritesőt, de az asztronauta nem jött egyikkel sem.
Lehet, hogy egy műholdon ragadt, beszippantotta egy fekete lyuk, eltévedt a Tejúton,
földönkívüliek fogságába esett, vagy feleségül vett egy csillaglányt. Bármi megtörténhet.
Például az, hogy én most folytatom a vándorutam.
Nincs mire várnom.
Még végigsimítottam a füvet, visszacsomagoltam a szalámis szendvicsemet, a csillagvizsgáló
teleszkópomat, felvettem a messzirelátszó foszforeszkáló tűsarkú cipőm, és megcéloztam az
országutat.
Megszaporáztam a lépteim, nem néztem vissza, csak mentem egyre mélyebbre az éjszakában.

Így hát nem is vettem észre, mikor a Syrius bolygó egy fordított tölcséren át a Quicksilver hullámai
közé esik, s hogy a hullámok helyén ezüst lávafolyam izzik.
/Lázár Zsófi/

2018. augusztus 19., vasárnap

SILENT - Akvatika

Akvatika


Nem kerül elő soha, mindenki tudta. Kivetette volna a víz rég, ha máshol nem, odalent Ókeresztesnél.

Hány éve? Tíz, tizenöt, mások szerint megvan az húsz is. De lehet, hogy tegnapelőtt történt, vagy az elmúlt héten, ki tudja. Errefelé másként telik az idő. Vagy tán épp úgy, mint bárhol, épp csak ügyet sem vetnek rá. Minek is figyelni, halad magától, csordogál csendesen, mint a Szeremle patak.

Az öreg, az meg sose járt horgászni, pedig az itt ritka. Illetlenség egyenesen.

Csak azóta találta a folyóparton mindennap a hajnal. Azóta. Elhozott egy széket a régi, omladozó iskolaépületből, ahol egykor tanítóként szolgált, leült egy félreeső helyen, távol a stégektől, ahol gumicsizmás férfiak kövér harcsákat húznak ki a vízből s vödrökben cipelik őket haza nap mint nap.

Nem fogott soha semmit. Csak ült görnyedten, lógatta a horgászbotot a vízbe. Vödröt nem hozott , egy nejlonzacskót akasztott a széke támlájára. Mindig megtöltötte vízzel, nehogy a szél elvigye.

Aztán csak várt. Kémlelte az eget, a túlpartot, tekintete ide-oda siklott a hullámokon. Mígnem egy nap – még alig pirkadt – a telihold egyszercsak hatalmas csobbanással a folyóba zuhant. Fényesség támadt hirtelen, a víz felizzott, vadul tajtékozva megindult felé, aztán megtorpant, visszahúzódott csendesen, messzire, majd' egész a meder közepéig. Az öreg kiejtette a kezéből a horgászbotot ijedtében.

Felkelt a Nap.

Apály van, de milyen! Felállt, hogy felvegye a horgászbotját.

Akkor látta meg. A parti köveken egy apró hal csillogott. Felemelte, szemügyre vette. „Naphal, azt hiszem legalább”. Az igazat megvallva az öreg kicsit sem ismerte a halakat.

Óvatosan a nejlonzacskóba csúsztatta, s hazament. Ha elmúlik az apály, majd visszadobja a vízbe.  

A hajnal megint a folyóparton találta az öreget. A víz újra a parti köveket mosta.

De a hal... Eltűnt.

A széken egy csuromvíz rongybaba üldögélt.

De hiszen ez a Mélikéé. Magával hordta mindenhová. Vele volt akkor is, mikor utoljára látta.

Eltelt a nap, talán kettő is, talán egy év is, ki tudja. Az idő másként múlik errefelé.

Az öreg hazavitte a babát. A Mélike ágyába fektette. Nem ment horgászni többé.



/Lázár Zsófi/

2018. augusztus 13., hétfő

Rejtőzködő

Ki érzi azt néha, hogy legszívesebben elbújna egy csendes zugban? Szerintem mindenki, de nagyon kevesen tesszük is meg. Főleg ritkán bújunk el egy fa odvába meditálni, egy kicsi védettséget élvezni. A képen egy nagyon kicsi emberalak éppen ezt teszi. Talán látja is, hogy mobillal lefotózom és gondol erről valamit. Talán megzavartam  talán nem. De ő nem mozdult.
Egyszer visszamegyek ehhez a fához a Ligetben és kipróbálom, milyen ott kuporogni. Talán eltűnik a város zaja is ott. Talán felszívódnak szorongásaim a fa koronájába és onnan már csak szűrve keveredik egybe a Dózsa György úti szmoggal. Vagy ehhez messzebb kéne utaznom. Térben előre, időben hátrafelé.
Általában éppen ilyen kicsinek érzem magam. Hordozom magammal a kis láthatatlan zugomat és próbálok mögötte valódi életet élni. Fejem fölött képzeletbeli lombok közt emlékmadarak csicsregnek, füttyögnek. Némelyik fészket is rak, fiókákat nevel és én próbálom felfogni, hogy honnan merítik ezek az apró lények a bátorságot az első repüléshez.