Dzsinn a konyhában
Fotó: Lantos p. István (Denhoda)
Szöveg: Lázár Zsófi
Fotó: Lantos p. István (Denhoda)
Szöveg: Lázár Zsófi
Vettünk egy új vízforralót, teához. Nem mintha nem lenne vagy
öt eleve.
Van ugye a virágos. Zománc. Anyám öröksége. Kecsesen karcsú a
kiöntője, madárcsőr alakú. A fogantyúja hattyúnyak. De a fedő, mint egy lábasé.
Lecsúszik, kezünkre csap a forró gőz. Szóval nem vesszük le. Edényfogóval
szorítjuk, míg folyik a víz a tealevelekre, percekig tart, míg vékony sugárban
kiereszti a madárcsőr-kiöntő.
Van egy másik, a rozsdamentes acél, sípol, ha a víz felforr,
de ha véletlenül főzés közben a tűzhelyen felejtjük, csúnyán telefröcsköli a
szomszéd lángon fővő étel. Pörköltmorzsák, olajpatina, paníros ujjnyomok,
korom. A bakelit fogantyút pedig nem tartják a csavarok. Fütyül, mire felforr a
víz, de a fogantyú addigra oldalra hanyatlik, éget, nem lehet megfogni, és a
szaga is rettentő.
A maradék háromról ne is beszéljünk.
Nem teázunk többé.
Kidobjuk mind az ötöt, lomtalanításkor.
Ügynököt sosem engedünk be. Valahogy ez mégis bejön, azt
hittük, futár, és csomagot hoz.
Egy vízforralót hozott. Öntisztító, vízkőmentes, szennyeződés
taszító, sípol, ha forr a víz, sőt plusz funkcióként a teát is elkészíti, ha
nem érünk rá, bármilyet, és felismeri a gyógyfüveket is. Kész idő- és energiamegtakarítás.
Kell.
Menjünk aludni. Közben tegyünk fel egy teát. Állítsuk be
narancsos rooibos-ra.
Eltelik jó sok idő, mire kimegyünk a konyhába. A narancsos
teafilterek érintetlenül hevernek a pulton.
A teásedény azonban fényes, ragyog.
A víz elforrt belőle, de a gőz nem oszlott még el.
A csempén lebeg, és azt kérdi: mondd, mit kívánsz?
/Lázár
Zsófi/
