Mercédesz

Ma válogattam, nyomtatgattam vasárnapra a képeimet. Elhoztam a maradékot a Mai Manóból is. Jól is tettem, mert a nyomtatóból úgy szippantják ki a festéket a képeim, hogy én printelés közben kis mohó szörnyeket képzelek a szerkezet belsejébe, akik megcsapolják a tintapatronjaimat és undorító szörcsögéssel horpadásig szívják magukba a festéket. Most ennél a képnél fogyott ki a fekete.

Szeretem azt a képet. 1986-87 körül készült a József utcában, nem messze attól a háztól, ahol apám élt sokáig és ahonnan (nagyon helyesen) visszamenekült szülőfalujába, Mindszentre. Mindszentről majd bővebben külön írok. Ahol ez a kép készült, ma már valamiféle króm-üveg-műtégla kombináció tesped. Gondolom, nem érte meg ezt a házat rendbehozni. Semmi sem éri meg, ami értéket jelent. Ezért tartok valószínűleg ott, hogy ... na mindegy. Ennek a háznak az emléke közelében szalasztottam el két éve egy témát, bár lehet, hogy egyúttal testi épségemet is megmentettem. Nyóckeres fotósétám alkalmával egy földszinti ablakból két hatalmas CSÖCSRE lettem figyelmes a Mátyás téren. A két csöcs károgó hangon hívogatott be a házba mindenféle jót és kellemest ígérgetve. Nem volt kezemben a gép és zavaromban nem bogarásztam elő a táskámból, ahová féltőn rejtettem nemkívánatos szemek elől. Nem volt kívánatos a két csöcs sem, de fotón a hozzá tartozó arccal, ablakkal együtt meghatározó látványt nyújtott. Eloldalogtam és közben bosszankodtam saját lassúságom és gyávaságom miatt. Pedig tudok pofátlan lenni egy-egy kép érdekében.