Romlott fények

A fény elillan számunkra felfoghatatlan sebességgel. Minden fotó egy fénycsapda. Ha ennek a fénycsapdának a technikája analóg, tehát film őrzi a képi információt, akkor 25 év alatt meglehetősen érdekes és misztikus az idő roncsoló hatása, ugyanakkor bámulatos, hogy a környezetre elég érzékeny színes negatív is képes ennyi idő alatt még emlékezni arra a fényre, ami évtizedekkel korábban megváltoztatta az ezüsthaloidok szerkezetét és az ahhoz kapcsolódó színes globulák állapotát.

Valahol Erdélyben, robogó autóból fotózva 199?

Ezek a képek majdnem fél életemen át kísértek utamon. Életemben eddig majdnem harmincszor költöztem. Ezek utaztak velem együtt megbújva, hűségesen várva a pillanatot, amikor láthatóvá varázsolja őket a vegyszer. Most karácsonyra megleptem magam azzal, hogy beadtam néhány színes negatívokat előhívatni. Ötből kettő van, amin nagyon halványan, fátyolosan valami képféle dereng. Ezeken a negatívokon nem csupán az látszik, amit én meg szerettem volna örökíteni, hanem azok a történetek is, amikre már talán nem is emlékszem. Ott fagyoskodtak velem az ürömi kisházban télen, költöztek velem aztán nyirkos dobozban be a városba, aztán egy másik, majd megint és megint másik lakásba télen, vagy nyáron, hidegben-melegben stb. És mindez LÁTSZIK. 

Életemben először jártam Erdélyben. Ez egy fafeldolgozó üzem.

Az eredetileg színes negatív gyakorlatilag monokrómmá vált. Ez a lehetetlen és korrigálhatatlan zöld tónus persze érdekes, de végül rá kellett jönnöm, hogy nincs értelme a további kísérletezéseknek, nem faggatom a filmet tovább a színek felől, hisz általában amúgy is fekete-fehérben gondolkodom.

Ezt a fotót nem én készítettem, hiszen ott ülök a bakon! Egy pillanat, amiről régen megfeledkeztem, de most látva kristálytisztán emlékszem a jelenetre. 

A következő képek tehát többnyire fekete-fehérek lesznek és előre szólok, hogy esetleges olvasóim számára teljesen érdektelenek. Hacsak nem képes velem visszautazni huszonvalahány évet. 

Az érzékeny ezüst éppen arra emlékezett, amire én is. Egy régi jó barátom kezeinek vonalára és jellegzetes fejtartására. Ő azt mondja, hogy szerinte éppen Jula lányomat tartja a kezében, akit nagyon szeretett cipelni, babusgatni annak idején. Ez a kép tehát 1993-as lehet. 

Ahogy ezen a képen is az maradt meg láthatóan Móniból, amire én is nagyon emlékszem, az talán nem véletlen. A keze és az enyémhez kicsit hasonló orra. A film TUDJA, mire KELL emlékezni. Persze be is csaphat. Lehet önkényes trükk részéről, hogy én valamit pontos emléknek véljek, holott az nem is úgy volt. 

A fenti képpel kapcsolatban pl. semmire sem emlékszem, pedig amikor majd a képen szereplő lányaim egyike, vagy volt feleségem meglátja, biztosan emlékezni fog. Ezt a képet tehát LÁTOM ugyan, de NEM HÍVÓDIK ELŐ BENNEM. Valahol ott kóvályognak az emlékmorzsák a fejemben, de ki tudja, hogy segítséggel mennyire roncsolt képi információk jönnek majd elő! Vannak tehát emlékek, amik színüket és tónusaikat vesztve kerülnek ugyan elő, de éppen ezért a LÉNYEGET tartalmazzák, amennyiben van lényeg.  

Színes ugyan, de hát MILYEN SZÍNEK EZEK? 1999 lehet kb.

Gondolom, voltak álmaim, amiket ilyen színekben láttam. Ha én nem, hát más az övéit. Abban is biztos vagyok, hogy sok-sok ún. művészfotó létezik, hol ilyen fojtott színekkel operál az alkotó. Ezt azonban nem én alkottam, hanem egyenesen az IDŐ! Létre jött egy kép, mely végtelenül személyes, de idegen szemmel úgy tűnhet, hogy manipulált, hatásvadász trükkel van eltorzítva  színvilág. Nem. Ez egy SIMA családi kép! Csak éppen várt úgy húsz évet, hogy láthatóvá legyen. 

Már legkisebb harmadik lányom is nagyobb, mint Julika és Piró volt akkor, amikor ezen a fotón elindultak egy kacskaringós úton. Most már rég önállóak természetesen.

Olyan képek ezek, amiket frissen előhívva jól elraktam volna egy fiók mélyére, ahonnan talán sosem kerülte volna elő, mert a friss emlék nem emlék, más üzenetük pedig ezeknek a képeknek nincs, mint annyi, hogy múlik az idő. Közhely, amiben az az idegesítő, hogy igaz, bár vannak tudományos elméletek, melyek cáfolják az idő múlását. Lehet, hogy az idő valójában áll. Nem csinál semmit, csak egy origó, amihez mi tetteinkkel, szavainkkal és szemlélődésünkkel igazodunk. Űr, amihez az ember folyamatosan próbál tartalmat tölteni, csak hát az űr az attól űr, hogy megtölthetetlen. Elnyel minden történetet, gondolatot, szándékot, MINDENT.

Hűvösvölgyi kupleráj

Ma egy Vaterán vásárolt SPECTRUM körzőkészletért bringáztam egy jót. Utam egy darabig a Hűvösvölgyi úton vezetett, ahol visszafelé jövet meg-megálltam egy-egy kép erejéig. Eldugott, rejtett kincseket nem kereshettem, mert időm kevés volt, de egy érdekes házra azért így is akadtam, ami nincs annyira szem előtt.

Tipikus budai "törvényen kívüli" lakos :) Ha lenne ott házam, lehet, hogy hasonló lenne. Pénzem nem lenne felújítani, időm sem rendet tartani a kertben...

... Na jó, komoly esély van rá, hogy ennél azért igényesebb lennék és nem adnék esélyt a magamfajta paparazziknak. De hát mi értelme azon mofondírozni, hogy milyen lenne, ha lenne egy ilyen házam? Nem lenne katonás rend sem a kertben, sem a házon belül, annyi biztos.

Valahogy a katonás rend az nekem mindig gyanús. Mindig az az érzésem, egy túlságosan is rendezett lakásba lépve, hogy az illető valamit rejteget előlem. Valami titka van, amit jobb, ha nem tudok. De persze másfelől pedig ebbe a házba lépve is teljes joggal érezhetném azt, hogy a túlzott rendetlenséggel valamit el akarnak fedni.
Tulajdonképpen mindegy, hogy mi mozgat egy fotóst. Kíváncsiság, gyanakvás, vagy bármi más. Én egyszerűen érdekesnek látom az ehhez hasonló környezetet és megelégszem ennyivel.

Laura, az orosz kémnő

2019. június 15., déli 12 óra. A hőmérséklet árnyékban derékszög. Egy barátom figyelmeztet is, hogy ilyenkor őrültség bringázni, de mennem kellett, vitt a vérem. :) Ennyit rólam... Hanem, ahogy tekerek-tekergélek, látom ám az alábbi jelenséget a villamosmegállóban:

Gondolkodtam, elsuhanjak-e csak úgy a téma háta mögött, de aztán megálltam és suttyomban, paparazzi módjára lefotóztam a télikabátos hölgyet. Épp tegnap lett rosszul Miskolcon valaki és fordult be hanyatt a szökőkútba hasonló öltözékben. "Elég nehéz volt kihúzni a vízből, merthogy télikabát volt az illetőn." Mondotta volt megmentője. Akkor gondoltam, hogy ez elég ritka, de tévedtem, mert ma ugye láthattam a cáfolatot.

Majdnem biztos voltam benne, hogy visszafelé meglátogatom ezt a fura szerzetet és így is lett. 

Kiterveltem, hogy megvendégelem valamivel. Sejtettem én, hogy nem lesz az olyan egyszerű, mert ilyenkor eleve lerí rólam, hogy nem érzem magam feljogosítva arra, hogy fotózgassak bárkit is, de közben meg nagyon szeretném fotózgatni. Végül oda mertem tolni a bringát és megszólítottam:

- Jó napot! Első kérdésem, hogy hozhatok-e valamit inni, enni, a második pedig, hogy zavarná-e, ha fotóznám, mert én még ilyet nem láttam.

Laura (mert így nevezte magát később) kicsit váratlan őszinteséggel válaszolt, csak nem a kérdésemre.
- Én azt szeretném, ha végre beengednék az orosz katonákat tankokkal, aztán azok kiirtanának itt mindenkit! Te amúgy jó gyereknek látszol!

- Öööö... khmmm.. ééés fotózhatok?

- Figyelj, India, Buddha, minden szentség rám szakadhat bármikor. ÉN FOTÓZHATLAK TÉGED? vagy aktot akarsz fotózni?

- Nem, azt semmiképp sem!

- Aztán mi érdekes van rajtam? Hozzád egyébként még el is mennék feleségül simán. Hozzád, meg még az Alföldi Róberthez!

... No, ez így ment úgy 20 percen keresztül, aztán közben megengedte, hogy fotózzam,

de kért cserébe egy grillcsirkét, meg két pár kolbászt. Egyik pár kolbászt a mellette álló ismeretlen rendeltetésű fiatalembernek szánta. Nos, ennyi pénz nem is volt nálam, és zárva is volt a hentes, de megígértem neki, hogy meg fogja kapni a grillcsirkét. 

Be is tartom.