Tea és más finomságok

Ma délután néhány órát Szegedi Katiék csodakertjében tartott gyerek-uszis, szuperkajás buliján töltöttünk el. Ali megint remekelt a konyhában és megint alig szólalt meg. Bölcsebb annál. Kati hiányolta blogomról az embert ábrázoló képeket. Az ő kedvéért (is) teszem fel ezt a már talán ismerős képemet fekete-fehérben. Ez a digitális korszakom első képei közé tartozik. A világ egyik legszarabb objektívével készült. Mégis egyik kedvencem. (Vagy "kencem", ahogy Emmácska mondja). A fotó és a művészet talán éppen azért marad örök, mert a legbanálisabb, legegyszerűbb törvényt követi: az őszinteségét. Az eszköz lehet bármi, a végső műre gyakorolt hatása eltörpül az alkotói szándék spontaneitása, kifejezőereje mellett. Már az "alkotói szándék" kifejezés sem igazán stimmel ebbe a dologba. Ha egy alkotó elkezd azzal foglalkozni, hogy megteremtse maga körül az alkotáshoz szükséges körülményeket, az abban a pillanatban döntötte el, hogy nem él tovább művészként, csupán valami homályos cél érdekében rabszolgává válik. Nem vagyok olyan okos, hogy ezt tudjam. Épphogy olyan hülye vagyok, hogy meg kellett tanulnom a saját történetem során.

Időzavar

Napok óta őszi hangulatom van. Pedig elvileg nyár van. Lehet, hogy azért nem érzem, mert már biztosan tudhatom, hogy lőttek a nyaralásnak. Dolgozunk Csillával minden nap hajnalokig és nem jár nekünk ennyi sem. A tavalyi nyaralással egészen tavaszig kihúztuk. Emmácska is és a nagylányaim is emlegették, gondoltunk rá szívesen. Nyolc nap csoda volt csupán az is. Ez a kép azért jutott eszembe, mert pihenni, vagy kikapcsolni akkor tudok, amikor Emmácskát el tudom vinni a Margitszigetre. De az se sűrűn történik meg.
A kép egy saját, de biztosan mások által is kitalált eljárással van lágyítva. Nagyon jó kis módszer, a büdös életben nem fogom elárulni itt, csak ha kérdezitek.

Tűzeset

Éppen a konyhában szmöttyögtem. Kiléptem a kiserkályre virágot locsolni és ez a látvány fogadott. Raktártűz hálistennek és nem lakóház. De azért elég félelmetes látvány volt így is. A drámai alexpo nem a hatás kedvéért van, hanem azért, mert nem érte meg lecserélni a jó öreg 20D-t 40D-re. Ti se tegyétek! És ne is tüzeskedjetek!

http://index.hu/belfold/budapest/2009/07/27/oriasi_tuz_egy_fovarosi_raktarban/

Párisi udvar

Néhány napja tudtam meg, hogy eladó, (vagy már el is adták?) a Párisi udvar épülete. Festőművész ismerőseim laknak ott és az ő jóvoltukból fotózhattam eddig is a tetőn. Miközben a mellékelt látványtól olvadoztam, a szellőzőkörtőkön finom süteményillat áradt felém a jégbüféből. Lehet, hogy ott alszom egy napot a tetőn egyszer, hogy estétől hajnalig fotózhassam.

Hogy mit gondolok az épület eladásáról? Először is sajnálom az ott lakókat, hogy el kell hagyniuk az önkormányzati bérleményüket. Ott lakni (főleg a műteremlakásokban) áldás lehetett. Másodszor félelmeim vannak, hogy elcseszik az egész épületet, hiszen az egyszerűen remekmű. Attól is félek, hogy ha nem is barmolják el, akkor meg egyfajta zárt övezetté minősül át (már most is lehetetlen bejutni földi halandónak a fémtolvajok kivételével) és csak nyálcsorgatva, sunyi és alázatos fölfelépislantásokkal haladhatunk el az épület előtt ezentúl, miközben vedlett bőrtáskánkat két kézzel szorítjuk mellkasunkhoz, fogalmam sincs, hogy miért.
De közben azt is gondolom, hogy akkora kárt nem tehet az épületben más senki, mint annak idején az IBUSZ. Amikor ez a tarkóagyú banda bérbe kapta az épület kenyerének egy szép nagy karéját, akkor első dolguk az volt, hogy tönkretegyék a védett műemléképület csempéit, liftaknáját, lépcsőházát, falait, ajtót, mindent. és még a második dolguk is ugyanez volt. Elmebetegek. Ráday forogni fog a sírjában!
Gondolok tehát sok mindent az üggyel kapcsolatban. Az biztos, hogy talán jobban meg fogja becsülni környezetét, aki négyzetméterenként 1-2 milliót fog itt fizetni. Azt is gondolom, hogy mégis olyan irányba torzul a város arca, ami nekem nem igazán tetsző grimasz. Idegesít is már ez az egyfolytában való építkezés. Olyan ez, mintha a fölöttem lakó állandóan porszívózna éjjel-nappal. Szeretnék már megszokott dolgokat látni. Szeretném azt a kis pékséget, könyvesboltot, trafikot ugyanott találni 5, vagy 10 év múlva is, ahova megszoktam.

Vancsó

Vancsót jó ideje az egyik legnagyobbnak tartom a maiak közül. Épp ma olvastam az iwiw üzenőfalán, hogy megjelent egy albuma. Zseniális anyag már megint tőle. Külön egeket ad neki a mindenható, ő meg hozzáteszi a magáét egy vörös szűrővel. Ugye, milyen egyszerű? Csupán a legjobbnak kell hozzá lenni és már meg is van az a fotó, amit soha senki nem fog már úgy meglátni. Az album címe Unintended Light. Fordítsa mindenki úgy, ahogy akarja. Egy jó cím olyan, mint a kaleidoszkóp. Mindig kicsit mást jelent. De szerintem ne olvassátok ezt itt, hanem nézzétek meg a képeit.
http://www.blurb.com/books/767519

Végre észrevették...

... ezt a képemet! Egy Henrik Müller nevű fotográfus kommentálta dícsérő szóval. Egyetlen szót írt csak. Épp eleget. Az artlimited.net egyébként az egyik legjobb gyülekezőhelye a mai amatőr és profi fotósoknak. No, itt történt az említett eset. Sajnos kirángatni a mélyből ez a kis cérnaszál nem tud, de azért nagyon jó érzés. Ez egyébként egy huszonéves képem, mint a legjobbak többnyire. Persze ez nem igaz, csak följebb került talán a léc azóta. Meg hát az a szabad, akarás nélküli mód, ahogy régen fotóztam, az bizony ritkábban önti el lelkemet. Régen úgy tudtam jeleneteket fotózni, hogy észre sem vettek. Ma ez a kissrác megállna, rám bámulna és várná, hogy most mi lesz? Fotó lenne, de nem ilyen. Viszont az változatlan, hogyha pl. kérdezni szeretnék valamit egy INFO pultnál, akkor változatlanul nem vesznek észre, keresztül néznek rajtam. Még van remény!

Nem lehet megunni

Minden okom meg lenne rá, hogy végtelen rossz kedvűen elhagyjam magam. De amíg tudok reggelenként örülni ennek a látványnak (bérelt) lakásunk konyhaablakából, addig még működni is tudok. Mondhatnátok: Így nem nehéz! De, még így is nagyon nehéz, mondom én. Elég azt hozzátennem, hogy ez a szikrázóan kék ég egy hatalmas vihar után született. Vagy előtte? Nem is tudom már. Na jól van emberek, fotózzunk!

Régi szép idők

Mindenek előtt egy link: http://www.dbvk.hu/egyebek/fotografianapja_2008/keptar.html Erre Csilla hívta fel a figyelmemet. Miért van az, hogy teljesen kiveszett minden állandó érték teremtési kényszer az emberekből? Még hosszas választ is tudnék kreálni, de maradjon most csak a kérdés, mert egy embert már a kérdései is kb. annyira jellemeznek, mint a válaszai. Viszont a kérdés felvetésében kisebb eséllyel lehet hibázni :) Az igazság az, hogy kevés időm van, mint mindig, ezért nem írok most hosszas választ. Ma nincs kép. Illetve van, de nem itt.

Dash Snow

Meghalt 27 évesen. Egy tőlem teljesen idegen életformát űző zseniális fotós volt. Polaroiddal fotózott, benyomva és felrúgva minden szabályt. Illetve mégsem minden szabályt. Fotózta, ahogy és amit élt. Szembe rohant az élettel, mint a legenda szerint Latinovits a vonattal. Képein nincs teljesen fehér és teljesen fekete. Dash fotóin MINDENHOL VAN VALAMI. Ő ezt érte el azzal a sokat vitatott tannal, hogy ne égjen ki, vagy ne bukjon be egy kép tónusa.
27 év. Kiráz a hideg. Mennyi energia veszett el egy pillanat alatt egy baromság, egy játék miatt. Belegondolok, hogy én mit csináltam 27 évesen. 27 éves voltam, amikor megszületett Piróka. Akkoriban Szentendrén volt egy kis asztalom a Mozi előtt. Onnan hívtam a Margit kórházban Gabit, hogy: Na mi a helyzet? Kislány - mondta halkan, nyugodtan. Felpattantam az orosz (de Peugeot anyagból épített) versenybringámra és tűz haza Bákásmegyerre, hogy onnan rohanjak a kórházba. Út közben lehagytam néhány hivatásos versenyzőt, akik edzőtempóban tekertek (halk kuncogással reagáltak igyekezetemre). Negyedúton rájöttem, hogy az árusító pulton hagytam a kulcsomat. Tűz vissza. Aztán dupla tempóban rohanás megint hazafelé. Valahol a végefelé megint utolértem a versenyzőket, füttyögtem, csattogtattam a féket, hogy menjenek már a picsába az útról, mert rohanok! Hátranéztek és őszinte döbbenettel bámultak rám, aztán teljes erőből elkezdtek tempózni. És az nekem akkor LASSÚ volt! És füttyögtem és mindent csináltam és végül zavartan röhögve félrehúzódtak. És nekem ez a történet akkor fel sem tűnt. Pár héttel rá kiderült, hogy mellhártyagyulladást harcoltam ki magamnak, de nyertem. A kórházban meg sírtam kicsit, mert azt is tudok. És most Piróka 21 éves kis csoda, Julika 17 éves kis csoda és Emmácska 2 éves kis csoda. És ezt a faszkalapot ez a dolog nem érdekelte, – egy két éves kislánya volt – csak a heroin. Jó fotós, jó hulla.

A képen egy pinceablakban talált papírhajó látható, csakhogy lássátok, milyen az, amikor valami nincs a helyén. Jópofa, szokatlan, de akkor sem odavaló. Dashtól nem teszek fel képet, keressetek rá és merüljetek el a művészetében. Érdemes.

Végtelen munka

Alig állom meg, hogy túlzottan személyes bejegyzést írjak. Hogy kivinnyogjam magam itt egy kicsit. Nem akartam ide olyan fotót feltenni, amit ismerhettek és még az sem szempont itt, hogy túlzottan jó képeket közöljek csak. Ezt a fotómat szeretem és tükrözi azt az érzést, amit két éve éltem át egy nem magamért folytatott küzdelem során. Akkor ennek a képnek a "Végtelen munka" címet adtam. Nem kellett hozzá vátesznek lennem, hogy örökérvényű címet találjak. Legközelebb egy "A munka értelme" című képet kéne fotóznom. Most ennyit a közhangulatomról.

Buborék

Egyik kezemben a gép, másikban a buborékfújó. Sajnos így nem lehet igazán jó képet produkálni. Talán egy pehelykönnyű kompaktgéppel. Hatalmas bókot kaptam ma Emmácskától. Amikor pelenkáztam, azt találta mondani, hogy szép kezem van. Ezt 25 éve mondta valaki legutoljára, az is hölgy volt :) És elgondolkodtam, hogy mi mindent csinál egy ember a kezével egy élet során. Döbbenetes a leltár végeredménye. Mindez persze fotóban már ezerszer meg lett fogalmazva, meg máshogy is, de meg kell élni ezt az érzést. Nem elég elcsodálkozni fiatalon egy eres, ráncosodó kéz látványának jelentésén. Lehet, hogy készítek is egy sorozatot a kezemről, hisz kéznél van. De most inkább kicsi Emmáról egy kép, ahogy gyönyörködik a buborékban. Erről is lesz azért még sokkal jobb kép itt :)

Nem lehet megunni

Azt hiszem, hogy ha valaki megunja a naplemente látványát, (a napkeltéről nem beszélve) az meghal. Ezt ma fotóztam az erkélyről. Arról az erkélyről, ami a Dunára néz. Készültek még szivárványos panorámaképek a kis erkélyről, ami az udvarra néz. Egyik erkélyről rohangáltam a másikig felváltva. Kicsi Emma utánam :) Csak ezt a két képet teszem fel, mert meg van tébolyodva a Photoshop és nem akarja összerakni a panorámát.Figyeljétek meg, milyen gyönyörűen csillan be ez az objektív. Amikor törtem a fejem, hogy milyen obival bővüljön a szertár, akkor ennél a 24-105 f/4 L-es obinál kifogásolták, hogy becsillanhat. Tudtam, hogy ez kell.

A méret is számít

Nem ócska tréfának szánom a címet. Ma kinyomtattak 4 fotómat jó nagy méretben és én magam is lehidaltam tőlük. Ha ősszel lesz kiállításom (márpedig lesz), akkor feltétlenül kirakok jónéhány nagyméretű képet. Az itt látható fotóm 180 cm széles csíkban lett kinyomtatva, a többi normál oldalarányú kép meg 100 x 65-ben. Ha fotós vagy, ajánlom, hogy a kedvenc képeidet próbáld ki ekkora méretben. Ha nem vagy fotós, akkor azt ajánlom, hogy vegyél például tőlem fotót ilyen méretben, mert nagyon hatásos tud lenni. Tök jó dolog ez, tudtam, hogy ezt kell csinálnom :)

Szinyei Merse utca

Tegnap nem volt időm a blogommal fogllakozni, de épp ma rá kellett jönnöm, hogy sokkal többen olvassátok, nézitek, mint hittem volna. Így hát nem tehetem meg, hogy nem vagyok rendszeres legalább itt. Ezeket a fotókat ma készítettem. Megint rövid idő alatt, de már ismertem kicsit a házat, tudtam, hol, mit találok. Nagyjából. Most nem írok többet, mert megyek súlyzózni, uganis baromira zavar, hogy amikor vállal nekimegyek az ajtófélfának, akkor koppan.

HORROR

Emmácska ma rossz fát tett a tűzre. Átharapta egy vendégünk nyakát. Itt éppen megszeppen a feddő szók hallatán. Talán ettől a kis vérpezsdítő közjátéktól is, de ma sokkal jobb kedvem van. A tegnapi rossz hírek hatására kétszeres energiával dolgozom azon, hogy végre valahára és persze csak valamennyire rendben legyenek a dolgaim, dolgaink. Most tetterősnek érzem magam. Akad munka is és szerencsére olyan, amit vagy gyorsan, rutinból meg tudok oldani, vagy nagyon élvezem. Vagy inkább mindkettő egyszerre. Ha valakire különösképp haragudnék és rosszat akarnék neki kívánni, akkor azt kívánnám, hogy legyen magatehetetlen. Én sokáig az voltam és örjöngtem magamban. Inkább nem kívánom senkinek.