Tőzsdepalota

Kivételes épületbe juthattam be a közelmúltban. Izgatottan, de türelemmel vártam a TIPPIN cég válaszát a fotózási engedéllyel kapcsolatos kérelmemre. Önbizalmat adott, hogy tetszettek nekik eddigi fotóim és bejuthattam az egykori MTV székházba, ahol talán gyerekkoromban jártam legutóbb a 8 nap alatt a Föld körül c. tévés vetélkedőt megnyerni ötödmagammal. :) No, még egyszer később Antal Imrét volt szerencsém ott fotózni! Ez egy olyan épület, amitől az ember már akkor elérzékenyül, amikor belép. Nem csupán a tető miatt érdekel hát, hanem mindenestől, ezért komoly feladat lesz, hogy olyannak mutassam be, amilyennek illik. Az alanti képek bevezető képek, vázlatok. De hogy mit ígér a látvány, azt ebből is meg tudjátok ítélni. Néhány képet közlök csak, de a munka végén egy komolyabb összeállítás is lesz.

Fehér folt

Pár napja egy régi, kedves barátommal sétálgattam az Operaház környékén. Az Ó utcába tévedvén felfigyeltem erre a kirakatra ni:

Ez a látvány önmagában is meghökkentő, de ha hozzáadjuk azt, hogy én ezt közel 20 éve már egyszer lefotóztam (bár megtalálnám a képet!), akkor egyenesen döbbenetes a dolog.

Az utóbbi 20 évben teljesen átépítették a várost. Feltúrtak mindent, megváltoztattak minden utcát, teret. Ez néha jól sült el, néha nagyon rosszul. Nem állítom, hogy a városképet az ilyen rejtélyes kirakatok dobják fel, de van abban valami megkapó, ha több évtizeden át koszosodó, érintetelen részletekre bukkan az ember.

Olyan az Ó utcában ez a kirakat, mintha az egykor emberhez kötött, minden nap használt és belakott helyiség elszakadt volna gazdájától, a környezettől és önálló életet, vagy itt inkább agóniát kezdett volna el.

A kirakat fölötti hámladozó cégfelirat üzenete talán örök titok marad, bár visszamegyek még és talán éppen az az ember fogja nekem elárulni ezt a titkot, aki a függönyt diszkréten elhúzva pucéran kikandikált éppen az ablakon. Szerencsétekre csak a feje látszik sejtelmesen, de abból a szögből, ahol a barátom állt, egyértelműen látszott, hogy kicsit többet mutatott meg magából az utca népének, mint amennyit illendő lenne. Lehet, hogy mégsem őt fogom megkérdezni, ha bejutok a házba.

Dunapart

Pár napja előhívtam néhány negatívot, amikről csak halványan sejtettem, hogy milyen emlékeket őrizhetnek. Ötből egy nem az enyém volt, hanem egy ismerősömé, azon nem volt semmi, ami azért kár, mert egyébként két évtizedes film volt már. Az enyéim viszont maximum egy évesek voltak, mégis akadt köztük jócskán olyan kép, aminek olyan hatása volt, mintha a régi időkben exponáltam volna őket.

A megunhatatlan izgalom, ami filmhívás közben elfog. Ez az egyik, ami miatt teljesen más filmre fotózni, de az is érdekes, hogy a filmes gépemmel valahogy másként fotózok, kicsit másképpen komponálok. Ez talán annak is köszönhető, hogy egy ma már viszonylag olcsó (Canon A1) filmes gép keresője még mindig orrhosszal veri a mai legdrágább digitális DSLR gépeinek keresőjét.

Gondolom, hogy sokat számít minden apró technikai másság, ami befolyásol. Meghát, nem lövöldöz az ember ész nélkül méregdrága filmre, amiből csupán 136 cm áll rendelkezésére. Filmre fotózni meditatív élmény.

Nem vagyok villámszemű fotós. Gyakran csak utólag veszek észre valamit, amit ösztönösen lefotóztam. A legutolsó képen pl. azt hittem, hogy a felújítás alatt álló híd egy elemét látom a Duna sekély vizében, de most rá kellett jönnöm, hogy hiszen az egy óriási borotva!

Kenyér

Vannak karakterek, akik nekem oly ismerősnek tűnnek, holott feltehetőleg sosem találkoztam velük. Vannak pillanatok és képek, amiket ezerszer átéltem és láttam már és mégis hirtelen úgy hasítanak belém, mintha még sosem lett volna részem ilyesmiben, mint pl. ez a jelenet. Séta közben egyéb képeimet nézegetve a gépben kaptam fel a fejemet, de nem álltam meg. Hirtelen elhatároztam, leszek oly indiszkrét és fotózok. A képen látható úriember önmagában is feltűnt volna. Szimpatikus, jó a kalapja stb. De a kenyér a kezében hosszú történetet indít el bennem. Egyfajta nyomozói ösztön kerekedik felül a fotósban ilyenkor. Családos ember, mert ha egyedül élne, nem venne ekkora kenyeret. Valószínűleg a felesége kérhette meg, hogy vegyen kenyeret, mert kiderült, hogy ő elfelejtett erről gondoskodni. Látszik, hogy nem éppen vásárolni készült aktatáskával, felöltővel a karján. A Parlament közelében dolgozhat, lehet, hogy képviselő? Mindegy. Vége a munkaidőnek és ő hamarosan hazaér. És kezdődik egy újabb történet.

A galambos bácsi

Nem szeretem a galambokat. Általában semmiért sem rajongok, amiből túl sok van. Erőszakos, kitaszító madárfajta, mely kiszorította még a verebeket is. Ha fejmagasságban elhúz egy a közelemben, borzongva húzom be a nyakamat, vagy bosszúsan legyezek. Ez az enyhe ellenszenv azonban nem gátol abban, hogy ne tekintsem hálás témának. És nem tekintem őrülteknek sem azokat az embereket, akik a galambokat etetik és így mindennapos kapcsolatot tartanak velük. Ezzel a bácsival az Újpesti rakparton találkoztam még tavaly nyár végén. Megkértem, hagy fotózzam le és ő készséggel megengedte. Rendezni viszont nem volt bátorságom, ezért az amúgy tökéletes, metsző fények kihasználatlanul törtek szét az aszfalton és a háttér is hagy maga után némi kívánnivalót. ... Le kéne szoknom arról, hogy saját fotóim tökéletlensége fölött dohogjak. Hát milyen vénember leszek így?

Időugrás

Különös dolgok történnek a fényekkel! Ma a Millenáris éttermében azt vettem észre, hogy (halványan ugyan) Csilla még mindig látszódik azon a padon, ahol tavaly nyáron üldögélt a teraszon.

Majdnem kihagytam - az utolsó hó jogán

Utamat a Gellért hegyen át folytattam, hogy elkészítsem a Szabadság hídról a tizenhétmilliárdodik fotót. Megunhatatlan a város látványa. A hóban bandukolva több fotóssal is találkoztam, akik megszállott alapossággal fogalmazták meg (velem együtt) a látnivalót. Láttam térdelő, háton fekvő, kézenálló, bukfencező és egyéb pózokban mesterkedő fotósokat. Jó volt látni ezt. Amikor 25 évvel ezelőtt róttam a város utcáit, szinte sosem találkoztam másik fotóssal. Alig voltunk páran, akik ezt a fajta fotós életformát éltük. Most meg úgy kell őket hókotróval kitolni a képből, mert mindig belógnak... Nos, jöjjenek a szokványos, de mégis szép képek.

Majdnem kihagytam I.

ezt a telet... Volt ugyan egy sétám mínusz 15 fokban, félcipőben (az istennek se találtam a másikat), de valahogy nem sikerült jól. Most, a valószínűleg utolsó hóesést már nem hagyhattam ki! Igaz, idő (és talán ötlet) szűkében ismét egy szokványos utat választottam. Fel a Gellért hegyre és azon át gyalog haza. Nagyon hiányzott már egy ilyen séta, hisz az utóbbi hetekben szinte a monitorhoz nőve révültem a nagy netes semmibe, vagy írtam. Ismét elkövettem azt a hibát, hogy a hosszú exponálás reményében magammal cipeltem a hat tonnás Monfrottót. Városban arra jó az állvány, hogy lemaradj miatta egy csomó kapáslövésről és elzsibbadjon a kezed. Az is igaz, hogy a tulajdonomat képzelő ND16-os szűrő semmire sem jó. Max arra, hogy nyitottabb rekesszel fotózzak, ha éppen ezen a szűrőn múlna, de sosem ezen múlik. Lényeg, hogy a Dunán csíkot húzó jégtáblákkal való játék elmaradt. Ezt egyetlen okból bánom. A Szabadság hídon átsétálva (a híddal most nemigen foglalkoztam) azt vettem észre, hogy a kacsák a vízben pontosan az áramlás sebességével tempóznak sodrással szemben. Mozdulatlanok, míg a jégtáblák szépen úszna lefelé. Elkezdtem bénázni az állvánnyal, nem lehetett normális szögbe állítani stb. Végül kézből fotózva próbáltam ezt megfotózni úgy, hogy bemozduljon a jég, de a kacsa még ne. Kezdjük ezzel a képpel, bár nem sikerült a legjobban, de kézzel kitartva nem rossz. Jégből is, meg expozíciós időből is több kellett volna.

Igyekeztem hát tovább a Gellért thermálvizének csatornájához, ahol nyáron hajléktalanok élik nemi életüket és használják fürdőzésre a gazdagok által levedlett, használt gyógyvizet. Persze ez is elcsépelt téma, de egyrészt atól még érdekelt, másfelől pedig még mindig rengeteg kép hiányzik a Budapestről készült (valljuk be, turistáknak is szánt) sorozatomból. Vegyük úgy, hogy meg is érkeztem. Itt most jó pár fotó jön, aztán az is lehet, hogy a hegyen készülteken már meg sem mutatom, vagy csak holnap, mert testvérek között is elmúlt hajnali kettő.

 Még az utolsó képet is kézből exponáltam, mert azt gondolom, hogy inkább legyen picit bemozdulva a kép, minthogy egy csúszós, meredeken lejtős betonplaccon egy állvánnyal bajlódjak. Általában 1/4 másodpercet ki lehet tartani, ha nem csapják az embert tarkón közben, vagy nem száll darázs az orrodba. Holnap folytatom.

Még mindig a mobil

Hiányoznak a régi hosszas, magányos séták, amik közben mintegy széljegyzetként kattintottam egyet-egyet a jó kis Minoltámmal. Megpróbálom ezt az életérzést visszahozni, megpróbálok ráérni és felfedezni magam körül mindent újra és újra. Minden helyszín alkalmas arra, hogy olyan fotót készítsünk, ami izgalmas. A környéknek úgyis adósa vagyok már fotó-ügyben, hiszen lassan negyedik éve, hogy itt lakunk és alig készült olyan kép, amit aláírnék. Igazából nem izgatnak azok a témák, amik túl nyilvánvalóak, kínálják magukat. Kihagytam megint a fényvillamost is, hisz' már a tudat idegesített, hogy sorban állnak a fotósok a sínek mentén és készítik a "szuperjó" képeket. De a fényfüzért azért nem hagyom ki. A telefonommal készítettem vázlatot a Dunapark kávéház ünnepi világításáról. Ha lesz izgalmas felhő, leszaladok a "nagy" géppel is. Nekem ez a csillagos egem mára. Meglátjuk, mit lehet ebből majd kihozni?

Samsung Galaxy S2 teszt

Ma, míg Emmácska hintázott a játszótéren, gondoltam, hogy kipróbálom a szülinapi telefonomat. Mármint a fényképezőkéjét. A Szent István parkban nagyon szép ellenfények tudnak lenni és ez most sem volt másképp. Milyen objektívje is van egy mobiltelefonnak? Nudli, mondhatnánk. De ez nem egészen igaz. Egyrészt a Schneider üveg, az Schneider üveg kicsiben is, másrészt pedig van olyan, amit mások optikai hibának tekintenek, én pedig sajátos effektnek, az optika egyéniségének tekintek. Itt ellenfényben csodákat varázsol ez a kis lencse. Már a kis Sony telefonom 3.2 Mp-s kameráját is szerettem, ez pedig végleg elbűvölt. Nem csodálom, hogy a mobilképek külön műfajjá kezdik kinőni magukat. Karakteresek, természetesek. Ez még az én Photoshoppolt, kissé maníros képeimre is igazak. Igaz, a tónusokat babrálom csupán. Mi a véleményetek? Én kipróbálom, mit tud A/3-as nyomaton ez a telefon!