Dunapart

Pár napja előhívtam néhány negatívot, amikről csak halványan sejtettem, hogy milyen emlékeket őrizhetnek. Ötből egy nem az enyém volt, hanem egy ismerősömé, azon nem volt semmi, ami azért kár, mert egyébként két évtizedes film volt már. Az enyéim viszont maximum egy évesek voltak, mégis akadt köztük jócskán olyan kép, aminek olyan hatása volt, mintha a régi időkben exponáltam volna őket.

A megunhatatlan izgalom, ami filmhívás közben elfog. Ez az egyik, ami miatt teljesen más filmre fotózni, de az is érdekes, hogy a filmes gépemmel valahogy másként fotózok, kicsit másképpen komponálok. Ez talán annak is köszönhető, hogy egy ma már viszonylag olcsó (Canon A1) filmes gép keresője még mindig orrhosszal veri a mai legdrágább digitális DSLR gépeinek keresőjét.

Gondolom, hogy sokat számít minden apró technikai másság, ami befolyásol. Meghát, nem lövöldöz az ember ész nélkül méregdrága filmre, amiből csupán 136 cm áll rendelkezésére. Filmre fotózni meditatív élmény.

Nem vagyok villámszemű fotós. Gyakran csak utólag veszek észre valamit, amit ösztönösen lefotóztam. A legutolsó képen pl. azt hittem, hogy a felújítás alatt álló híd egy elemét látom a Duna sekély vizében, de most rá kellett jönnöm, hogy hiszen az egy óriási borotva!