Ma délután néhány órát Szegedi Katiék csodakertjében tartott gyerek-uszis, szuperkajás buliján töltöttünk el. Ali megint remekelt a konyhában és megint alig szólalt meg. Bölcsebb annál. Kati hiányolta blogomról az embert ábrázoló képeket. Az ő kedvéért (is) teszem fel ezt a már talán ismerős képemet fekete-fehérben. Ez a digitális korszakom első képei közé tartozik. A világ egyik legszarabb objektívével készült. Mégis egyik kedvencem. (Vagy "kencem", ahogy Emmácska mondja). A fotó és a művészet talán éppen azért marad örök, mert a legbanálisabb, legegyszerűbb törvényt követi: az őszinteségét. Az eszköz lehet bármi, a végső műre gyakorolt hatása eltörpül az alkotói szándék spontaneitása, kifejezőereje mellett. Már az "alkotói szándék" kifejezés sem igazán stimmel ebbe a dologba. Ha egy alkotó elkezd azzal foglalkozni, hogy megteremtse maga körül az alkotáshoz szükséges körülményeket, az abban a pillanatban döntötte el, hogy nem él tovább művészként, csupán valami homályos cél érdekében rabszolgává válik. Nem vagyok olyan okos, hogy ezt tudjam. Épphogy olyan hülye vagyok, hogy meg kellett tanulnom a saját történetem során.
1 megjegyzés:
nahát!! köszönöm! pont az ilyenekre gondoltam! ez az egyik kedvenc képem.
Megjegyzés küldése