ÁLOMKÉP

Sokszor érzem azt, hogy a legjobb képeimről lemaradtam, mert nem volt nálam gép, vagy túl lassú voltam, figyelmetlen. Ez folyamatos frusztrációt jelent, hiszen fel-felidézem magamban a kihagyott pillanatokat és próbálom magamban a látottakat úgy megfogalmazni, hogy esetleg valami kisregényben azt később megírjam (de MIKOR???), csak hát mikor? De legalább ennyi remény akad, hogy megírom egyszer. Kicsit más, de rokon érzés az, ami elég gyakori, hogy egy képet, jelenetet megálmodok és aztán felébredve percekig értetlenül bámulok körbe, hogy hová tűnt ez az egész?! Mivel a téli hidegben egy makacs nyavaja miatt nem tudtam elkezdeni egy tervezett fotósorozatot, most meg az egyelőre nem kötelező karantént igyekszem betartani, maradnak az álmok. Megtehetném, hogy géppel körbejárom a kihalt várost, de annyian csinálják már ezt (is), hogy elriaszt a gondolat. Soha sem szerettem sorba állni. Így hát blogomnak ez az oldala kép nélkül marad, de megpróbálom elmesélni két nappal ezelőtti álmomat, melyre kivételesen minden részletében tisztán emlékszem.

A helyszín egy gyaníthatóan balatoni, vagy vidéki kis kifőzde, ahová az álmokban szokásos módon minden átmenet nélkül csöppentem egyenesen az események közepébe. Illetve események éppen nem is voltak, csupán a történéseknek valamiféle lomha, gomolygó körforgása, mint azokban a lámpákban, amiknek most nem jut eszembe a nevük. Ahol a viasz lebeg a vízben le és föl. Na mindegy. Szóval ott állok hirtelen egy használtas bútorzatú, de takaros kis étteremben és kétely nem fér hozzá, hogy itt én egy egyébként a való életben is elkezdett sorozatomat akarom folytatni.
A tulajdonos már ismerhet, mert eszébe sem jut ebédet ajánlani. Tudja, hogy otthon főzök...
– Bemutatom most egy vendégemnek - mondja.
Odavezet egy törpéhez, aki lehet, hogy nem is törpe, csak egyszerűen azért látszik annak, mert nincsenek lábai. ... De, ez még plusz törpe is mégiscsak. Én Bemutatkozom és elmondom neki, hogy egy fotósorozaton dolgozom kocsmákban, éttermekben, aminek az a címe, hogy: TÖRZSVENDÉGEK! Még most is csak gúnyosan gratulálni tudok magamnak ezért a tapintatlanságért. Még valami morbid vicc is rémlik nekem hasonló szituációról. No, hát az én riportalanyom ránézésre nem sértődött ugyan meg, de valahogy egy azért hamar eltűnt egy óvatlan pillanatban. Én ezután hosszasan keresgéltem őt, végül meg is találtam. Sértődötten bevackolta magát a konyhában az edények közé egy polcon olyan képi hatást nyújtva, mely bármelyik nemzetközi fotópályázaton díjnyertes kép lehetett volna. Izgatottan kezdtem matatni táskámban a gépem után, miközben le sem vettem szemem a törpéről, mert azt tapasztaltam, hogyha ilyenkor az ember félrenéz, egy szemvillanás alatt átrendeződik a kompozíció valami teljesen érdektelen, hétköznapi jelenetté.
A kopott, fényüket vesztett fémedények, szűrők és egyéb konyhai frincfrancok közt megbúvó elárvult, csonka test látványa szabályosan megbabonázott. Nekem hátat fordított ugyan, de még így is hihetetlenül megkapó volt az egész. Először csak véletlenül megzörrent két összeütköző gép a táskámban (egy filmes és egy digitális gép szokott nálam lenni újabban). Nagyon régen elmúlt már az, amikor ilyenkor frászt kaptam, hogy MILESZMOSTÚRISTEN!!! ... Első komolyabbnak mondható gépem egy Praktica VLC2 volt, aminek alapobjektívjében gyönyörködtem egyszer és odaadtam feleségemnek, hogy nézzen csak bele, milyen érdekes. Ő pedig olyan közelről pislogott bele, hogy a szempillájával összemaszatolta (sosem festette a szempillását és semmi mást, csak festővásznat!) a speciális, mindaddig makulátlan T* réteget a frontlencsén. Én ezért ingerülten lecsesztem, amit már akkor sem tartottam normális dolognak, így ennyi év után meg egyenesen beteges viselkedésnek ítélek meg. Notehát EZ túlzott reakció már elveszett, ami azért nem jelenti azt, hogy szándékosan egymáshoz ütögetem a fotós eszközeimet.
A törpe a zörgésre mocorogni kezdett. Nem is elbújt, hanem szimplán elaludt? Nem tudni. Később megsúgta a főpincér, hogy a rokkant törpe nem is ebédelni jár oda rendszeresen, hanem CSAJOZNI! Lehet, hogy csak pihent tehát. Én most SZÁNDÉKOSAN ismét összekoccantom a két fényképezőgépet, majd lassan előhúzom a számomra most becsesebbet, a filmeset. Szememhez emelem, a törpe közben megfordul és válla fölött szigorú tekintettel mered rám. Nagyon hasonlít Tyrion Lennisterre a Trónok harcából. TÖKÉLETES JELENET, GYÖNYÖRŰ SZÓRT FÉNYEK, DE MÉG ELÉG KONTRASZT IS. És akkor valami furcsa érzés fog el. A gyönyörűséges gépen egy rakás szart sem érő gagyi objektív van felbarmolva szigszalaggal! NEM LESZ JÓ A KÉP ÍGY! És hiába látok én csodát a keresőbe nézve, nem tudok elégedett lenni a látvánnyal, mert én egy tökéletes objektívre számítottam, amit mellesleg nemrég vettem! Hát hogy történhetett ez? Olyan ideges, zaklatott lettem, hogy azonnal felébredtem és ha teszem azt éppen egy nemes úr lettem volna, akinek a szolga éppen hozta volna ágyba a reggelit, hát biztos, hogy kardlappal vertem volna el a hátát köszönetképpen. Még ébren is szidtam magam, hogy először is hogy lehetek akkora barom, hogy gépet viszek, de jó objektívet nem! Másodszor meg azért, hogy miért nem fotózok azzal, ami van, ha már így alakult? Hiszen a keresőben láthattam, hogy a régi, kopott lencse még jót is tett a látványnak, mert nem volt ugyan borotvaéles, de adott egy olyan effektust az egésznek, amivel éppen a jelenet álomszerűségét adta vissza! ÉN BAROM!

Ha sok pénzem és időm lenne, ezt megrendezném és megfotóznám, holott minden porcikám tiltakozik a megrendezett jelenetek ellen. De erről majd külön bejegyzésben.

Keresési eredmények

Internetes találatok