2009. november 29., vasárnap

Régi idők focija


Nem sok köze lesz a címhez annak, amit írok, de sebaj. Megint le akar teperni a vírus. Időnként tehát kénytelen vagyok felborulni és olvashatok. Amúgy nincs időm erre sem. Bűn. Márai Naplóját (45-56) tapogattam ki abban a szellemi sötétségben, melyben élek fiatalkori könyvfaló létemhez képest. Döbbenetes, milyen világosan gondolkodott ez az ember! Egyértelműség mindenek felett! Azokról  a képekről nem beszélve, amiket látok olvasás közben. Majdnem elhatároztam, hogy megfotózom azokat a jeleneteket, amiket még egyáltalán meg lehet. Sok-sok millió kéne hozzá. Legalább fele annyi, mint egy semmirekellő, hájagyú köztisztviselő végkielégítése... 56-ban még nem éltem, 45-ben főleg nem, így hát egy nem túl vidám képet a 80-as évekből idetettem. Ilyen jelenet ugyan nincs említve Márainál, de el tudom képzelni romeltakarítás után úgy 1950 körül.
Elképesztő, hogy minden számomra fontos kép elkészültének pillanatára emlékszem. Az évszámra nem feltétlenül. Erre is emlékszem. Plakátragasztás címén jártam a várost éppen. A nyolcvanas években a Belvárosi Ifj. Ház fotósa és sokmindenese voltam. Arany életem volt, bár sokszor hajnali kettőig dolgoztam ott is. Épp a Múltkori WAMP-on futottam össze Polák Lacival, aki az első igazgatóm volt ott. Semmit sem öregedett az az ember! Pedig több kiállításnyi és kötetnyi történet gyűlt össze azóta nála is, nálam is.Most nézem, hogy ezen a képen éppen a foci nem is látszik.

2009. november 25., szerda

Párizs


Majdnem elfeledtem, amit sose fogok! Kereken egy éve annak, hogy Csillának köszönhetően Párizsban járhattam. Négy nap volt csupán és az is olyan hideg, hogy az ember lehellete a cipőjén landolt. Kicsi Emma hősiesen fagyoskodva rohanta (babakocsiban) velem és Julikával végig a főbb látnivalókat. Illetve hát, azok tört részét. Azóta is emlegeti a Tonyor-t és ha valaki játékból utazik, az biztos, hogy Párizsba utazik. Párizst mindenkinek látnia kéne egyszer. De ha csak egyszer, akkor sokáig.

2009. november 24., kedd

Háztetők alkonyatban



Tizenéves koromban egyik kedvenc könyvem a "Hajnali háztetők" volt. Először csupán a cím miatt. Mintha sejtettem volna, hogy egyszer a távoli jövőben ellenállhatatlan vonzalmat fogok érezni a háztetők iránt minden napszakban. Pár napja elgondolkodtam, mi lenne, ha béna lennék és tolókocsiban kéne megpróbálnom fotózni tovább... brrrr. Most kicsit bezárva (bár a panoráma ötös) ennyit tudtam fotózni hirtelen.

Gyerekkoromban a madarak életritmusa volt az órám. Amikor láttam, hogy eltűnnek az égről a cikázó fecskék, a galambok húznak még egy kört, verebek dúsítják a bokrok sziluettjét és közönyösen néz körbe a világ tetejéről a gólya, akkor tudtam, hogy mehetek haza hurkát, kolbászt vacsorázni, lefeküdni tévézni és kicsit beszélgetni még nagymamaámmal, aki "szömhéjon körösztül" nézte a tévét. Csak ezután döbbentem rá, hogy megint este van, megint besötétedett és én képzeletben újabb dátumot karikázhatok be a konyha falára rajzszögezett Szabad Föld naptáron.

Ma újabb dátumot karikázhattam be a naptáron, mert negyvennyolc éves lettem. A nagy Vakáció megint rövidebb lett egy évvel. Mindig azt hazudom magamnak, hogy nem foglalkozom a születésnapommal, de ez mindig egyre nagyobb lódításnak bizonyul. Eljött Piró és Julika és hoztak szülinapi kuglófot és egy sk. Piró grafikát. Nyüzsi volt, váratlan vendég is, ezért sajnos nem lett igazi családi összejövetel, pedig főleg Julikát alig látom az utóbbi időben. Kicsi Emma lefoglalta őket ugyan, de azért pótolnivaló maradt bőven.

2009. november 21., szombat

Köd helyett


Napok, hetek óta csábítóan hívogató köd borítja a látható világot. Én meg mint egy megkötözött, vagy begipszelt izgága kölyök, rohannék kifele a lakásból, befele a ködbe fotózni. Nem lehet... Sovány vigasznak kerestem valamelyik ködös képemet, de ennél a mindszenti képnél elakadtam. Biztos, hogy emlegettem már Mindszentet és fogom is még. Elnézést, ha ismételgetnék valamit. Igazából ez a kép most csak azért érdekes számomra, mert ott készült, ahol szabad voltam, gondtalan és boldog. Eme három állapotból az első kettő most biztosan nagyon hiányzik, a harmadik sokkal bonyolultabb kérdés. Három lányom van, lehetek boldogtalan? Ugye, hogy nem :) Remélem, hogy mindháromnak megvan, vagy volt a maga mesebeli erdeje. Az enyém még mindig megvan és meg is lesz mindig. Legközelebb napsütéses kép helyett felrakom a ködös képet és legyártom hozzá az indoklást is.

Tura


Egy barátom néhány hete azzal hívott fel, hogy van-e kedvem ellátogatni vele egy kastélyba, Turára. Sütött a nap, mocsok hideg volt és metsző szél. Volt kedvem. Vittük kicsi Emmát is. A kastélynak sok érdekessége van. Számomra az egyik érdekesség, hogy a háború előtt még a barátom családjáé volt. Most. békeidőkben pedig egy ismerőse vette meg és próbálja előteremteni azt az összeget, amiből ezt a gyönyörű épületet (Ybl terv!) rendbe lehet hozni. Egy gyerekeknek szóló rendezvényhez kötött idegenvezetés folyamán megtudtuk, hogy a család tagja volt Hevesy György, Nobel díjas kémikus is. Itt néztem a haverom arcát, kérdeztem, hogy tudta-e? Nem tudta. Ja, hogy fotós szemmel milyen volt? Olyan, hogy ahogy tehetem visszamegyek!

2009. november 17., kedd

Hazai Fésűsfonó


Nagyon jó dolog, ha buta az ember, mert megadatik neki, hogy állandóan új és új dologra jöjjön rá. Ma egy gyárat fotóztam egy haverom irodáját díszítendő. A hajdani Hazai Fésűsfonó épületét, üzemcsarnokát. Nagy lányaim anyja itt dolgozott kisemmeremmondani, hogy hány éve. Kíváncsi vagyok, mire emlékszik a fotók alapján. Érdekes módon én sok mindenre emlékszem pl. ennek a képnek láttán, pedig életemben csak másodszor jártam itt. Itt nekem nemhogy megáll az idő, hanem éppenhogy elindul. Látom magam előtt, ahogy bakancsos, overallos munkások lázasan dolgoznak a hatalmas hangár építésén. Látom az átadóünnepélyen mosolygó gyemekkórust, látom a fejkendős szövőnőket. Látom Gabit is, ahogy a '70-es években miniben szaladgál le és fül a gyárudvaron, a lépcsőkön. Látom a fáradt és csalódott (de még enyhén bizakodó) arcokat, amikor megtudják, hogy a hatalmas gyárat végleg bezárják. Hordják el a gépeket (szarér'-hugyér' jól informáltaknak), osztják a helyeket GMK műhelyeknek, kereskedőknek. A termelést átveszi a kereskedés, ami valójában azt jelenti, hogy megpróbálunk a nullából megélni. No, a végeredményt pedig itt láthatjátok, a fotón.

2009. november 14., szombat

Helyesbítek


Nem az a kép volt, ahol kifogyott a festék, hanem ez ni! Elnézést a félrevezetésért! :)

2009. november 13., péntek

Mercédesz

Ma válogattam, nyomtatgattam vasárnapra a képeimet. Elhoztam a maradékot a Mai Manóból is. Jól is tettem, mert a nyomtatóból úgy szippantják ki a festéket a képeim, hogy én printelés közben kis mohó szörnyeket képzelek a szerkezet belsejébe, akik megcsapolják a tintapatronjaimat és undorító szörcsögéssel horpadásig szívják magukba a festéket. Most ennél a képnél fogyott ki a fekete.

Szeretem azt a képet. 1986-87 körül készült a József utcában, nem messze attól a háztól, ahol apám élt sokáig és ahonnan (nagyon helyesen) visszamenekült szülőfalujába, Mindszentre. Mindszentről majd bővebben külön írok. Ahol ez a kép készült, ma már valamiféle króm-üveg-műtégla kombináció tesped. Gondolom, nem érte meg ezt a házat rendbehozni. Semmi sem éri meg, ami értéket jelent. Ezért tartok valószínűleg ott, hogy ... na mindegy. Ennek a háznak az emléke közelében szalasztottam el két éve egy témát, bár lehet, hogy egyúttal testi épségemet is megmentettem. Nyóckeres fotósétám alkalmával egy földszinti ablakból két hatalmas CSÖCSRE lettem figyelmes a Mátyás téren. A két csöcs károgó hangon hívogatott be a házba mindenféle jót és kellemest ígérgetve. Nem volt kezemben a gép és zavaromban nem bogarásztam elő a táskámból, ahová féltőn rejtettem nemkívánatos szemek elől. Nem volt kívánatos a két csöcs sem, de fotón a hozzá tartozó arccal, ablakkal együtt meghatározó látványt nyújtott. Eloldalogtam és közben bosszankodtam saját lassúságom és gyávaságom miatt. Pedig tudok pofátlan lenni egy-egy kép érdekében.

2009. november 11., szerda

MEGHÍVÓ

Meghívó: Kelet-európai rendszerváltások - Petőfi Csarnok
PDF
Nyomtatás
E-mail

2009. október 26. hétfő, 10:35
Kelet- és Közép-Európa rendszerváltásai

Megnyitó:  2009. november 11. szerda, 18:00
Megnyitja: Rajk László
Helyszín: Petőfi Csarnok, 1146 Budapest, Zichy Mihály út 14.
A kiállítás 2009. december 13-ig naponta 9-19 óra között tekinthető meg.

Mitől művészi egy fotó?...


...kérdezte egy barátom a minap. Ha csak a fotónál maradunk, akkor is több ezer oldalas kötetre rúghat a válasz, főleg akkor, ha valaki olyan válaszol, aki abból akar megélni, hogy ilyen kérdésekre válaszol. Az tény, hogy én akkor néma maradtam. Most is csupán véleményfoszlányt írhatok, mert a válasz valóban hosszú, de azért talán nem olyan nagy feladat, mint először hittem. Mert végigfutva ezen a problémán eljutottam egy jó nagy közhelyhez: hitelesség. Hitelesnek kell lennie az alkotónak és az alkotásnak. Persze rengeteg művész van, aki át tudja magát és a közönséget is verni, de az megint más ügy. A kulcs inkább ennek a fogalomnak a tisztázásában van. És az viszont kegyetlen végeredményű, ugyanis elég egyetlen hibás, hamis apró részlet, elég egyetlen bizonytalan gondolatfoszlány a munka (alkotás) során és már oda az egész. És ezt olyan időkben kell belátnunk, amikor a felületesség, a sablonok követése és a cinikus hazudozás a már szinte kizárólagos megélhetési feltétel. Lehet, hogy pár éve még hirtelen felsoroltam volna néhány nevet, hogy haragosokat szerezzek magamnak, de már annyian vannak, hogy csak annyit mondok: hadsereg. Hogy szokásomhoz híven lehetőleg rövid maradjon a véleményem, csak annyit teszek még hozzá (végképp értelmetlenné téve megnyikkanásomat), hogy ráadásul általában akkor dől el, hogy valaki nagy művész-e, vagy sem, amikor már személyiségének varázsával, kapcsolataival nem befolyásolja senki ítélőképességét. Úgyhogy aki nagyon a csúcsra akar törni, az leginkább az utókor elismerését vívhatja ki, amivel meg nem tud most itt mit kezdeni igazán. A dologra még visszatérek, mert természetesen nem csupán ennyit gondolok a dologról, viszont megint hajnali három lett valahogy.

2009. november 5., csütörtök

A rövid idő története


Ahogy a szél belekapott Fáni hajába, úgy libbent el az utóbbi 25 év. Azt hiszem, ez az, amiért szeretem ezt a képet. Retusálatlanul, csupán színezve kissé itt van a múlt idők egy pillanata. És milyen árulkodó tud lenni egy kép. Egyetlen kép. A fotográfiában ezt a kíméletlen tömörséget, lényegretörést szeretm talán legjobban. Ha beszélek, vagy írok, meglehetős kacskaringókat vagyok képes produkálni, de fotóban nincs kecmec. Talán ezért is szánom rá magam nehezen, hogy előre kitervelt, színházszerű fotóimat elkészítsem végre. De azért el fogom őket készíteni, mert izgat még az a sok ötlet, ami le van írva. Ötlet. Fontos-e? Ennél a képnél nem volt ötlet, hacsak az nem, hogy itt és most készítsek egy képet.
Milyen jól éltem régen! Rengeteg időm volt! Szinte minden nap meglátogatott egy barát és nem éreztem, hogy zavar, vagy elveszi az időmet! Mindig maradt idő mindenre. És most? Most felkelek és mire felfogom, hogy létezem, már megint este van. És nem csináltam megint semmit! Kik rabolták el azt a képességemet, hogy hatékonyan éljek? Minden változást nehezen viselek, mert rablásnak élem meg. Ha lebontanak egy megszokott épületet, tőlem lopták el, ha újat építenek helyette, akkor meg főleg! Ha rámköszön ismerős környéken egy kamasz, akkor ő rabolta el azt a kisovist, akit nemrég szaladgálni láttam kertlocsolás közben. ... A kert végképp hol van? Hol van az a nyomóskút, ahol munkából későn érkező anyámat vártam? Hol van sok-sok minden, amit barbár "modernizálók" eltüntettek? Az idő kegyetlen hóhér. De hát ugye, már az is elmebeteg, aki tárgyakat szeretne érzelmekkel felruházni. Akkor mit lehet mondani arról, aki ugyanezt fogalmakkal akarja megtenni?

2009. november 2., hétfő

A siker titka


Az elmúlt napokban beugrottam a Mai Manóba, hátha eladtak néhány fotómat. Egy új eladó fogadott, aki nem ismert, bár már régebben találkoztunk, amikoris mentegetőzni volt kénytelen, amiért a képeslaptartómban teljesen idegen képeslapok takarták ki az én képeslapjaimat. Akkor azt ígérte, hogy persze, csak az enyéimet teszik vissza. De hát ez több hónapja volt. Nem nagyon lepődtem meg, hogy a régebben látott állapot azóta elfajult és az én képeslapjaimból már egyetlen egyet sem találtam a saját tartómban, amit Csilla öccse mesterien megalkotott fából. Nem is tettem szóvá. Azon már inkább meglepődtem, amikor keresni kezdtem a fotóimat, mert a 20-30 képből csupán egyet találtam a tárolóban. Ez a kép látható itt. Ezen a pontos azért már meg kellett kérdeznem, hogy mennyi pénzem van, mert hát az isten sem alszik, lehet olyan szerencsém, hogy hirtelen ölembe hull egy havi fűtésnyi bevétel. Nem hullott. A fiatalember felhívta figyelmemet egy szemmel láthatólag sokat megért kartondobozra az asztalka alatt, hogy nyilván ott vannak a képeim. Mi a manó?! Nyilván, hát hol máshol? Nem adtak el egy képemet sem. Régebben, míg Ráchel figyelt a dolgokra, vettek tőlem képeket. Ennyin múlik egy ember sikere kicsiben is, nagyban is. Nem jártam be én sem, ők sem hívtak. 1:1!
Nagyon gyorsan hozzá kell tennem, hogy mindezért bennem semmi harag nincs, csupán némi rossz érzés. A Mai Manóban ettől a történettől függetlenül fantasztikus munka folyik és nagyon sokra értékelem őket. Persze a képeimet elhozom, mert a francnak van kedve ott tárolni, amikor nincs időm nagyítani, nincs pénzem printelni újakat és jön a WAMP novemberi vására. Viszem oda a képeket.