Mátyásföldi séta

Eltévelyedett ifjúkoromban Mátyásfödnön, a Corvin Mátyás Gimnázium és Műszaki Szakközépiskola tanulója voltam a teljesség igénye nélkül. A névadó "igazságos" Mátyáshoz méltatlan módon rúgtak onnan ki, bár felajánlották a folytatás lehetőségét, miután az igazgató szembesült azzal, hogy nevelőapám magasrangú rendőrtiszt. Nem éltünk a lehetőséggel, bár lehet, hogy jobb lett volna. Ezt már nem tudni. Azóta eltelt több, mint negyven év, de a környék hangulata, alapjellege mit sem változott. Illetve puccosabb lett, sok villaépületet felújítottak, ami számomra nem örömhír, de a benne lakóknak bizonyosan az. A sétán velem tartott kisunokám, aki még csak négy éves, de máris eljutott arra a következtetésre, hogy az új épületek, az új autók és általában az új tárgyak nem olyan érdekesek, mint a régiek, a használtak. Ebben maximálisan egyetértettünk és megpróbáltam a rövid séta alatt néhány olyan képet lőni, ami a régi idők hangulatát őrzi. Persze megint megígértem magamnak, hogy MOST MÁR VALÓBAN FELFEDEZEM a környéket fényképezőgéppel, mert sajnos középiskolás koromban még nem fotóztam, én kis buta. 

Három év csend

Bátorság kell ahhoz, hogy évek óta elhanyagolt blogomat mindjárt az újrakezdéskor féligsikerült képekkel terheljem meg. Ehhez a vakmerőséghez talán az a felismerés ad kezdőlökést, hogy a legtökéletesebbnek hitt pillanatokról derülhet ki, hogy csupán illúzió volt, optikai csalódás. A kedvező körülmények és a megfelelő időzítés kiválasztása pótolhatatlan természetes effekt. És még a BÁTORSÁG. Az alábbi két kerekesszékes fotón életem legszebb témái láthatók a lehető legrosszabbul megfotózva. 

Mindkét képen elfuserálva tudtam csak elkapni a jelenetet, de hadd ne szabadkozzak. Ettől még számomra ez a két fotó a szeretet igazi megnyilvánulását jelképezi. ... Elgondolkodtató egyébként, hogy mi lehet az oka annak, hogy eddigi kerekesszékes fotóimba is beleszólt a "sors". Talán a pillanatok intimitása bátortalanít el fotózás közben. Túlságosan személyes, meghitt a pillanat, amit én kívülállóként nem élhetek meg még egy elkapott pillanat erejéig sem? Vagy pusztán az említett bátorság hiányzott mindig, hogy odamenjek, megkérjem őket, hogy fotózhassak? De hát a beállított, manipulált kép számomra teljesen elképzelhetetlen. Az én témámnak nem szabad tudomása legyen arról, hogy én egyáltalán létezem! Ez nálam a fotográfia kvantumfizikája: a megfigyelt téma attól függően kezd el viselkedni, hogy megfigyelik-e, vagy sem. A valóság sohasem tökéletes, legalábbis nem lehet az általában vett tökéletességet jelzőként használni rá. A valóság olyan, AMILYEN. Belóg egy oszlop, sötét van, semmi sem IDEÁLIS a pillanat rögzítéséhez. Talán ezért vannak a szabályok, vagy inkább tanácsok, hogy megpróbálhassuk kijátszani a zavaró tényezőket. Én már rég nem foglalkozom azzal, hogy megdöbbentő erejü képeket próbáljak készíteni. 

Az utóbbi években elkezdtem képpárokban gondolkodni. Remélhetőleg nem az az ok, hogy egyetlen fotót kevésnek tartok ahhoz, hogy elmondja, amit akar. Inkább arról lehet szó, hogy számos fotóalbum szerkesztése során kialakult, hogy nagyon zavarónak tartom, ha egy oldalpáron a képek közt nincs összefüggés. Vagy legyen csak egyetlen kép, vagy kettő, ami rímel egymásra. Bogarászás közben leltem erre a két fotóra, amiken az élelem a központi téma, de nem azonnal észrevehetően. 

Zárásképpen legfőképpen tenmagamnak ígéretet teszek, hogy visszaállítom eme kis blog régi "dicsőségét" és megpróbálom rendszeresen új tartalommal ellátni.

ÁLOMKÉP

Sokszor érzem azt, hogy a legjobb képeimről lemaradtam, mert nem volt nálam gép, vagy túl lassú voltam, figyelmetlen. Ez folyamatos frusztrációt jelent, hiszen fel-felidézem magamban a kihagyott pillanatokat és próbálom magamban a látottakat úgy megfogalmazni, hogy esetleg valami kisregényben azt később megírjam (de MIKOR???), csak hát mikor? De legalább ennyi remény akad, hogy megírom egyszer. Kicsit más, de rokon érzés az, ami elég gyakori, hogy egy képet, jelenetet megálmodok és aztán felébredve percekig értetlenül bámulok körbe, hogy hová tűnt ez az egész?! Mivel a téli hidegben egy makacs nyavaja miatt nem tudtam elkezdeni egy tervezett fotósorozatot, most meg az egyelőre nem kötelező karantént igyekszem betartani, maradnak az álmok. Megtehetném, hogy géppel körbejárom a kihalt várost, de annyian csinálják már ezt (is), hogy elriaszt a gondolat. Soha sem szerettem sorba állni. Így hát blogomnak ez az oldala kép nélkül marad, de megpróbálom elmesélni két nappal ezelőtti álmomat, melyre kivételesen minden részletében tisztán emlékszem.

A helyszín egy gyaníthatóan balatoni, vagy vidéki kis kifőzde, ahová az álmokban szokásos módon minden átmenet nélkül csöppentem egyenesen az események közepébe. Illetve események éppen nem is voltak, csupán a történéseknek valamiféle lomha, gomolygó körforgása, mint azokban a lámpákban, amiknek most nem jut eszembe a nevük. Ahol a viasz lebeg a vízben le és föl. Na mindegy. Szóval ott állok hirtelen egy használtas bútorzatú, de takaros kis étteremben és kétely nem fér hozzá, hogy itt én egy egyébként a való életben is elkezdett sorozatomat akarom folytatni.
A tulajdonos már ismerhet, mert eszébe sem jut ebédet ajánlani. Tudja, hogy otthon főzök...
– Bemutatom most egy vendégemnek - mondja.
Odavezet egy törpéhez, aki lehet, hogy nem is törpe, csak egyszerűen azért látszik annak, mert nincsenek lábai. ... De, ez még plusz törpe is mégiscsak. Én Bemutatkozom és elmondom neki, hogy egy fotósorozaton dolgozom kocsmákban, éttermekben, aminek az a címe, hogy: TÖRZSVENDÉGEK! Még most is csak gúnyosan gratulálni tudok magamnak ezért a tapintatlanságért. Még valami morbid vicc is rémlik nekem hasonló szituációról. No, hát az én riportalanyom ránézésre nem sértődött ugyan meg, de valahogy egy azért hamar eltűnt egy óvatlan pillanatban. Én ezután hosszasan keresgéltem őt, végül meg is találtam. Sértődötten bevackolta magát a konyhában az edények közé egy polcon olyan képi hatást nyújtva, mely bármelyik nemzetközi fotópályázaton díjnyertes kép lehetett volna. Izgatottan kezdtem matatni táskámban a gépem után, miközben le sem vettem szemem a törpéről, mert azt tapasztaltam, hogyha ilyenkor az ember félrenéz, egy szemvillanás alatt átrendeződik a kompozíció valami teljesen érdektelen, hétköznapi jelenetté.
A kopott, fényüket vesztett fémedények, szűrők és egyéb konyhai frincfrancok közt megbúvó elárvult, csonka test látványa szabályosan megbabonázott. Nekem hátat fordított ugyan, de még így is hihetetlenül megkapó volt az egész. Először csak véletlenül megzörrent két összeütköző gép a táskámban (egy filmes és egy digitális gép szokott nálam lenni újabban). Nagyon régen elmúlt már az, amikor ilyenkor frászt kaptam, hogy MILESZMOSTÚRISTEN!!! ... Első komolyabbnak mondható gépem egy Praktica VLC2 volt, aminek alapobjektívjében gyönyörködtem egyszer és odaadtam feleségemnek, hogy nézzen csak bele, milyen érdekes. Ő pedig olyan közelről pislogott bele, hogy a szempillájával összemaszatolta (sosem festette a szempillását és semmi mást, csak festővásznat!) a speciális, mindaddig makulátlan T* réteget a frontlencsén. Én ezért ingerülten lecsesztem, amit már akkor sem tartottam normális dolognak, így ennyi év után meg egyenesen beteges viselkedésnek ítélek meg. Notehát EZ túlzott reakció már elveszett, ami azért nem jelenti azt, hogy szándékosan egymáshoz ütögetem a fotós eszközeimet.
A törpe a zörgésre mocorogni kezdett. Nem is elbújt, hanem szimplán elaludt? Nem tudni. Később megsúgta a főpincér, hogy a rokkant törpe nem is ebédelni jár oda rendszeresen, hanem CSAJOZNI! Lehet, hogy csak pihent tehát. Én most SZÁNDÉKOSAN ismét összekoccantom a két fényképezőgépet, majd lassan előhúzom a számomra most becsesebbet, a filmeset. Szememhez emelem, a törpe közben megfordul és válla fölött szigorú tekintettel mered rám. Nagyon hasonlít Tyrion Lennisterre a Trónok harcából. TÖKÉLETES JELENET, GYÖNYÖRŰ SZÓRT FÉNYEK, DE MÉG ELÉG KONTRASZT IS. És akkor valami furcsa érzés fog el. A gyönyörűséges gépen egy rakás szart sem érő gagyi objektív van felbarmolva szigszalaggal! NEM LESZ JÓ A KÉP ÍGY! És hiába látok én csodát a keresőbe nézve, nem tudok elégedett lenni a látvánnyal, mert én egy tökéletes objektívre számítottam, amit mellesleg nemrég vettem! Hát hogy történhetett ez? Olyan ideges, zaklatott lettem, hogy azonnal felébredtem és ha teszem azt éppen egy nemes úr lettem volna, akinek a szolga éppen hozta volna ágyba a reggelit, hát biztos, hogy kardlappal vertem volna el a hátát köszönetképpen. Még ébren is szidtam magam, hogy először is hogy lehetek akkora barom, hogy gépet viszek, de jó objektívet nem! Másodszor meg azért, hogy miért nem fotózok azzal, ami van, ha már így alakult? Hiszen a keresőben láthattam, hogy a régi, kopott lencse még jót is tett a látványnak, mert nem volt ugyan borotvaéles, de adott egy olyan effektust az egésznek, amivel éppen a jelenet álomszerűségét adta vissza! ÉN BAROM!

Ha sok pénzem és időm lenne, ezt megrendezném és megfotóznám, holott minden porcikám tiltakozik a megrendezett jelenetek ellen. De erről majd külön bejegyzésben.

Keresési eredmények

Internetes találatok

Adria-Palota

Az utóbbi időben kicsit elkanyarodott ez a blog arról az útról, amin elindult. Nem mintha én magam szeretném azt sugallni, hogy kizárólag a város, vagy a streetfotózás érdekel, de azért úgy érzem, itt az ideje újból megmutatni egy gyönyörű házat, ahová a közeljövőben megint be fogok surranni... többet erről nem is árulok el :)
Az Adria ház már kívülről is egy csoda, bejutva pedig úgy éreztem, mintha filmforgatáson lennék. Az udvaron álló autók egy kivételével nagyon zavarják  képet, de be kell látnom, hogy a lakók és az ott üzemelő étterem dolgozói nem hagyhatják üresen az udvart a fotósok kedvéért. Jó szokásomhoz híven nem írok semmit az épület történetéről, jelenéről és jövőjéről, mert azt már megtették nálam sokkal hozzáértőbb szerzők és elég könnyen rá is találni a neten. Engem most is kizárólag a látvány,  a hangulat érdekelt és semmi más. És mint mindig, természetesen most is elégedetlen vagyok a kutyafuttában elkattintott képekkel, de ezen még lehet segíteni, míg el nem kezdik felújítani az épületet, mert hogy elkezdik, annyit mondhatok. Ezek a képek úgy öt éve készültek, úgyhogy ideje tényleg visszamennem a Mamiya RB67 szettel!
Ajánlott cikk: https://kep-ter.blog.hu/2017/10/10/szabadsag_ter_16_adria-palota

Romlott fények

A fény elillan számunkra felfoghatatlan sebességgel. Minden fotó egy fénycsapda. Ha ennek a fénycsapdának a technikája analóg, tehát film őrzi a képi információt, akkor 25 év alatt meglehetősen érdekes és misztikus az idő roncsoló hatása, ugyanakkor bámulatos, hogy a környezetre elég érzékeny színes negatív is képes ennyi idő alatt még emlékezni arra a fényre, ami évtizedekkel korábban megváltoztatta az ezüsthaloidok szerkezetét és az ahhoz kapcsolódó színes globulák állapotát.

Valahol Erdélyben, robogó autóból fotózva 199?

Ezek a képek majdnem fél életemen át kísértek utamon. Életemben eddig majdnem harmincszor költöztem. Ezek utaztak velem együtt megbújva, hűségesen várva a pillanatot, amikor láthatóvá varázsolja őket a vegyszer. Most karácsonyra megleptem magam azzal, hogy beadtam néhány színes negatívokat előhívatni. Ötből kettő van, amin nagyon halványan, fátyolosan valami képféle dereng. Ezeken a negatívokon nem csupán az látszik, amit én meg szerettem volna örökíteni, hanem azok a történetek is, amikre már talán nem is emlékszem. Ott fagyoskodtak velem az ürömi kisházban télen, költöztek velem aztán nyirkos dobozban be a városba, aztán egy másik, majd megint és megint másik lakásba télen, vagy nyáron, hidegben-melegben stb. És mindez LÁTSZIK. 

Életemben először jártam Erdélyben. Ez egy fafeldolgozó üzem.

Az eredetileg színes negatív gyakorlatilag monokrómmá vált. Ez a lehetetlen és korrigálhatatlan zöld tónus persze érdekes, de végül rá kellett jönnöm, hogy nincs értelme a további kísérletezéseknek, nem faggatom a filmet tovább a színek felől, hisz általában amúgy is fekete-fehérben gondolkodom.

Ezt a fotót nem én készítettem, hiszen ott ülök a bakon! Egy pillanat, amiről régen megfeledkeztem, de most látva kristálytisztán emlékszem a jelenetre. 

A következő képek tehát többnyire fekete-fehérek lesznek és előre szólok, hogy esetleges olvasóim számára teljesen érdektelenek. Hacsak nem képes velem visszautazni huszonvalahány évet. 

Az érzékeny ezüst éppen arra emlékezett, amire én is. Egy régi jó barátom kezeinek vonalára és jellegzetes fejtartására. Ő azt mondja, hogy szerinte éppen Jula lányomat tartja a kezében, akit nagyon szeretett cipelni, babusgatni annak idején. Ez a kép tehát 1993-as lehet. 

Ahogy ezen a képen is az maradt meg láthatóan Móniból, amire én is nagyon emlékszem, az talán nem véletlen. A keze és az enyémhez kicsit hasonló orra. A film TUDJA, mire KELL emlékezni. Persze be is csaphat. Lehet önkényes trükk részéről, hogy én valamit pontos emléknek véljek, holott az nem is úgy volt. 

A fenti képpel kapcsolatban pl. semmire sem emlékszem, pedig amikor majd a képen szereplő lányaim egyike, vagy volt feleségem meglátja, biztosan emlékezni fog. Ezt a képet tehát LÁTOM ugyan, de NEM HÍVÓDIK ELŐ BENNEM. Valahol ott kóvályognak az emlékmorzsák a fejemben, de ki tudja, hogy segítséggel mennyire roncsolt képi információk jönnek majd elő! Vannak tehát emlékek, amik színüket és tónusaikat vesztve kerülnek ugyan elő, de éppen ezért a LÉNYEGET tartalmazzák, amennyiben van lényeg.  

Színes ugyan, de hát MILYEN SZÍNEK EZEK? 1999 lehet kb.

Gondolom, voltak álmaim, amiket ilyen színekben láttam. Ha én nem, hát más az övéit. Abban is biztos vagyok, hogy sok-sok ún. művészfotó létezik, hol ilyen fojtott színekkel operál az alkotó. Ezt azonban nem én alkottam, hanem egyenesen az IDŐ! Létre jött egy kép, mely végtelenül személyes, de idegen szemmel úgy tűnhet, hogy manipulált, hatásvadász trükkel van eltorzítva  színvilág. Nem. Ez egy SIMA családi kép! Csak éppen várt úgy húsz évet, hogy láthatóvá legyen. 

Már legkisebb harmadik lányom is nagyobb, mint Julika és Piró volt akkor, amikor ezen a fotón elindultak egy kacskaringós úton. Most már rég önállóak természetesen.

Olyan képek ezek, amiket frissen előhívva jól elraktam volna egy fiók mélyére, ahonnan talán sosem kerülte volna elő, mert a friss emlék nem emlék, más üzenetük pedig ezeknek a képeknek nincs, mint annyi, hogy múlik az idő. Közhely, amiben az az idegesítő, hogy igaz, bár vannak tudományos elméletek, melyek cáfolják az idő múlását. Lehet, hogy az idő valójában áll. Nem csinál semmit, csak egy origó, amihez mi tetteinkkel, szavainkkal és szemlélődésünkkel igazodunk. Űr, amihez az ember folyamatosan próbál tartalmat tölteni, csak hát az űr az attól űr, hogy megtölthetetlen. Elnyel minden történetet, gondolatot, szándékot, MINDENT.

Hűvösvölgyi kupleráj

Ma egy Vaterán vásárolt SPECTRUM körzőkészletért bringáztam egy jót. Utam egy darabig a Hűvösvölgyi úton vezetett, ahol visszafelé jövet meg-megálltam egy-egy kép erejéig. Eldugott, rejtett kincseket nem kereshettem, mert időm kevés volt, de egy érdekes házra azért így is akadtam, ami nincs annyira szem előtt.

Tipikus budai "törvényen kívüli" lakos :) Ha lenne ott házam, lehet, hogy hasonló lenne. Pénzem nem lenne felújítani, időm sem rendet tartani a kertben...

... Na jó, komoly esély van rá, hogy ennél azért igényesebb lennék és nem adnék esélyt a magamfajta paparazziknak. De hát mi értelme azon mofondírozni, hogy milyen lenne, ha lenne egy ilyen házam? Nem lenne katonás rend sem a kertben, sem a házon belül, annyi biztos.

Valahogy a katonás rend az nekem mindig gyanús. Mindig az az érzésem, egy túlságosan is rendezett lakásba lépve, hogy az illető valamit rejteget előlem. Valami titka van, amit jobb, ha nem tudok. De persze másfelől pedig ebbe a házba lépve is teljes joggal érezhetném azt, hogy a túlzott rendetlenséggel valamit el akarnak fedni.
Tulajdonképpen mindegy, hogy mi mozgat egy fotóst. Kíváncsiság, gyanakvás, vagy bármi más. Én egyszerűen érdekesnek látom az ehhez hasonló környezetet és megelégszem ennyivel.

Laura, az orosz kémnő

2019. június 15., déli 12 óra. A hőmérséklet árnyékban derékszög. Egy barátom figyelmeztet is, hogy ilyenkor őrültség bringázni, de mennem kellett, vitt a vérem. :) Ennyit rólam... Hanem, ahogy tekerek-tekergélek, látom ám az alábbi jelenséget a villamosmegállóban:

Gondolkodtam, elsuhanjak-e csak úgy a téma háta mögött, de aztán megálltam és suttyomban, paparazzi módjára lefotóztam a télikabátos hölgyet. Épp tegnap lett rosszul Miskolcon valaki és fordult be hanyatt a szökőkútba hasonló öltözékben. "Elég nehéz volt kihúzni a vízből, merthogy télikabát volt az illetőn." Mondotta volt megmentője. Akkor gondoltam, hogy ez elég ritka, de tévedtem, mert ma ugye láthattam a cáfolatot.

Majdnem biztos voltam benne, hogy visszafelé meglátogatom ezt a fura szerzetet és így is lett. 

Kiterveltem, hogy megvendégelem valamivel. Sejtettem én, hogy nem lesz az olyan egyszerű, mert ilyenkor eleve lerí rólam, hogy nem érzem magam feljogosítva arra, hogy fotózgassak bárkit is, de közben meg nagyon szeretném fotózgatni. Végül oda mertem tolni a bringát és megszólítottam:

- Jó napot! Első kérdésem, hogy hozhatok-e valamit inni, enni, a második pedig, hogy zavarná-e, ha fotóznám, mert én még ilyet nem láttam.

Laura (mert így nevezte magát később) kicsit váratlan őszinteséggel válaszolt, csak nem a kérdésemre.
- Én azt szeretném, ha végre beengednék az orosz katonákat tankokkal, aztán azok kiirtanának itt mindenkit! Te amúgy jó gyereknek látszol!

- Öööö... khmmm.. ééés fotózhatok?

- Figyelj, India, Buddha, minden szentség rám szakadhat bármikor. ÉN FOTÓZHATLAK TÉGED? vagy aktot akarsz fotózni?

- Nem, azt semmiképp sem!

- Aztán mi érdekes van rajtam? Hozzád egyébként még el is mennék feleségül simán. Hozzád, meg még az Alföldi Róberthez!

... No, ez így ment úgy 20 percen keresztül, aztán közben megengedte, hogy fotózzam,

de kért cserébe egy grillcsirkét, meg két pár kolbászt. Egyik pár kolbászt a mellette álló ismeretlen rendeltetésű fiatalembernek szánta. Nos, ennyi pénz nem is volt nálam, és zárva is volt a hentes, de megígértem neki, hogy meg fogja kapni a grillcsirkét. 

Be is tartom.