Oldalak

2013. január 29., kedd

Vakajtók

Tegnap Budafokra vetett a sors. Az RTL székházában próbáltam (némi sikerrel) megalapozni a múltamat. De erről majd még lesz szó később. A 33-as busz végtelen utakon szakítja meg öt méterenkénti piros lámpáknál az amúgy sem raftingolásnak nevezhető vánszorgását. Ez értelmet ad annak, hogy az ember még a (télen legalábbis) kietlen és embertelen Nagytétényi utat bámulja a párás, koszos ablakon át. Bámultam és elhatároztam, hogy visszafelé gyalogolni fogok egy darabon, mert igen vonzó dzsuvákat véltem felfedezni. A rendezetlenség számomra vonzó, a befejezetlenség szomorú látványa pedig némi önbizalmat ad, mert úgy érezhetem, hogy egy kaotikus vizalizénél még az én életem rendje is megnyugtatóbb kellő távolságból nézve. Megmutatom, miről beszélek, bár sajnos egy képet nem tudtam elkészíteni egy kertről, mely oly összetett szerkezetű volt, hogy tulajdonosának viszonylag értelmezhető alakját egyszerűen nem vettem észre, csak amikor rámripakodott, hogy ne fotózzak. Hát azt kihagytam. De a többit mutatom.

Kezdődött a történet ezzel a nem régi, de nagyon sokat akaró kerítéssel:


Azután felfedeztem ezt a fát egy üzem ablakai előtt. Katonás rendben áll ott.

Itt szabadul el a vizuális lesznemulass! A bozontok, szmötyik látványát gyakran egy sehova sem vezető ajtó szakította meg... Ehhez még postaláda is járt, csak postás nem.

... vagy egy ottfelejtett szőnyeg a hatvanas évekből.

Itt élénk társadalmi élet zajlik esténként. Billiárd, pingpong, az úri közönség táncol.

Lenyűgöző kerítések és az elhagyatottság teljes szabadságát élvező táj.






Ismét egy kapu, amin nincs értelme bemenni. Legalábbis jobb, ha nem tesszük.

Egy szomorú helyszín.

A falakon természetes légszűrő. Nyáron ez tetszene, így még jobban!


És megint egy vaklépcső, vak-kapu buszmegállóval és harminc centi széles járdával.

 Dióhéjban ennyi. Kihagytam még a vasútállomást és sok mindent, de így is jóval több kép a szokásosnál és ráadásul a sokkal könnyebben megunható színes verzióban. Valahogy úgy éreztem, hogy ezúttal szánalomból, szolidaritásból meg kell hagynom a képnek azt a kevés színt, ami adatott neki.

Nincsenek megjegyzések: