Nézegetem, rendezgetem azt a kevés képet, amit erről a mesés télről lőni tudtam. De még nincs vége persze és ez némileg megnyugtat. Legszívesebben hatalmas gyalogtúrára indulnék egy jó nagy erdőbe, de nincs olyan cipőm, amibe két lépés után ne kéredzkedne be a hó. Ez régen nem zavart, most már zavar. Vagy csak kifogás? Lusta vagyok, vagy csak tudom, hogy a kisebb-nagyobb csodák nélkülem is váltogatják egymást? Nem is olyan fontos megörökíteni, meghosszabbítani egy pillanatot, hogy legalább igazoljuk egykori létét még 100-200 évig, amíg a nyomat, vagy a nagyítás őrzi? Nos, nélkülem is váltogatják egymást a csodák, de attól még nagyon is fontos megörökíteni őket. Közhely, de az élet szépségét az apró örömök sokasága adja. És egy kép szépségén, vagy az általa felidézett emlékeken, érzéseken merengeni apró, de nélkülözhetetlen öröm. Márpedig az öröm nélküli lét olyan, mint a kőleves, amiben nincs kő... vagy rossz mesét idéztem?
4 megjegyzés:
Sose tudja Nálad az ember, lefelé, vagy felfelé kunkorodjon a szája...
Pontosan így vagyok magammal én is.
Nagyon tetszik a pano mára. Olyan szépen fájó.Ha létezik másnak is ez az ambivalens titulus...
Díjaztalak az oldalamon, úgyis, mint Üveggyöngyjátékos, de ezt most mégis a Marvinon vedd át :)
Megjegyzés küldése