2016. november 3., csütörtök

Csapongó

Blogom látogatottságát elnézve úgy érzem, megtehetem, hogy most csak úgy (szinte) magamnak írogassak. Az ismeretlenség egyfajta szabadságot ad, amit érdemes kihasználni :)
Régi negatívjaim egy részét beszkenneltem. Olyan, amilyen, de be van szkennelve. És én most kéjesen hátradőlök és beillesztek ide ebből egy csokor TELJESEN ÉRDEKTELEN fotót, amikről egyes egyedül nekem fog eszembe jutni valami és azt vagy leírom, vagy nem. És ha leírom, akkor vagy érdekesen írom le, vagy nem! És ezt még fokozhatnám persze. Lássuk hát, mi lesz ebből a l'art pour l'art akcióból. Az itt látható képek 1985 és 1990 között készültek.

Ha az ember eleget fotózik, egy idő után mindenféle szándék nélkül is összeállnak képpárok. Jobb esetben akár egész sorozatok. Hasonló képeket tucatjával fotózhattam annak idején, hiszen régen még nem volt szokás (szükség sem volt rá), hogy a pesti bérházak kapuit nappal zárva tartsák. Hát itt van ebből most kettő. Az első helyszínre nem emlékszem, a második kép valahol a Kálvin tér közelében készült.

Ilyen fotókat szoktak jólirányzott idézetekkel megtámogatni, hogy kicsit combosodjon a tartalom. Vegyük úgy, hogy nem tudok idézeteket :)

Kihalóban lévő hangulatot árasztó cselédlépcső.

Ezt a kapualjat évekig keresgéltem, hogy még fotózzam, de nem találtam. Ha valaki megtalálja, szóljon. V. kerület.

 Az első képre egyáltalán nem emlékeztem. A másodikra viszont igen élénken. Amikor megláttam ezt a fehér szellemgalambot, készítettem egyet, ahogy ül, majd megvártam, míg felröppen. Valami alacsony érzékenységű film volt a gépemben, félhomály is volt már és talán kapkodtam is. Totál életlen. Kivételesen jól jött volna ott és akkor a mai technika. 

 Ezt a házat szintén keresem! Fogalmam sincs, hogy hol készült, de nagyon visszamennék!

Ez a ház a Kolosy tér közelében állt. Pár képet erről már feltettem ide talán. Ez 1992 táján készülhetett, amikor a Bécsi úton laktunk albérletben (namindegy...) Amikor beléptem ebbe az udvarba, egy nagyon közvetlen és népes roma család fogadott és szinte modellt álltak. Azt hitték először, hogy az önkormányzattól vagyok és végre remény adódik, hogy elköltözzenek ebből a romhalmazból. De akkor sem voltak túl csalódottak, amikor elmondtam, hogy én csak egy magányos fotós vagyok, aki cél nélkül fotózza a várost. Az épület azóta eltűnt persze és irodaház áll a helyén.
A L'art pour l'art Társulattal így, vagy úgy, de majdnem 20 évig dolgoztam valamilyen módon. A kezdetben (amikor még Laár pour l'art volt) színpadi kellékes, fotós voltam náluk és alkalmi énekes. Ordenáré hangon énekeltem fel ismert világslágereket Galla Miki kérésére. Ezeket a dalokat aztán az estek előtt lejátszották. Ebből a hangból csiszolta aztán kicsit később Robi tökélyre Anti bácsi hangját. Miki akkor a Váci utcában lakott, ez a kép ott készült. Balról: Dolák-Saly Róbert, Galla Miki, Schnitzler Gabi és Födő Sanyi



Milyen jó kis árvizek voltak akkoriban a Rómain, meg Csillaghegyen! Na, ennek most vége lesz, ami persze nem baj, csak ne így lenne vége ugye...

Hazai katasztrófa-turisták. 

 Nem tudom miért, de erről a képről sokáig azt hittem, hogy jó, közben meg nem az. Persze ha lenne rajta valami emberféle, vagy valami élő! 

Ki ne emlékezne a Tilosazára? SOHA BE NEM TETTEM A LÁBAMAT oda :)

 A Felszabadulás-tér talán 1987-ben a Károlyi és az Irányi utca sarkán álló Károlyi palota tornyából. A tér olyan, amilyen, de az épület!!! Van pár képem róla, de sajnos rengeteg negatív elkerült tőlem, ami itt készült. :( 

 
  Amikor a Belvárosi Ifjúsági Házban dolgoztam, akkor vettem részletre életem első használható gépét, egy Praktica VLC2-est. Volt a Felszab téren egy jó kis Ofotért, általában ott vásároltam. No, ez a kép a legelső filmtekercs egyik első kockája, amit már azért lőttem, mert úgy döntöttem, hogy fotós leszek.

Vörösmarty tér, 1990. A rendszerváltásnak hazudott idétlenkedés után megjelentek az utcán mindenféle emberek, akiknek a látvány a engem félelemmel töltött el. Biztos az én hibám, de ilyen volt ez a cserkész is a kutyájával, meg a gyerekkel. Persze a kiskatonák látványát már megszoktam, meg az úttörőkét is, de az ilyet, hogy ez a kettő össze van gyúrva és demonstrál, na ez nekem sok volt.

2016. szeptember 8., csütörtök

Utolsó bejegyzés helyett

Néhány napja ennek a bejegyzésnek még csak UTOLSÓ BEJEGYZÉS volt a címe. Mekkora változást sugall egy utólag odabiggyesztett szó! ... A "változást", meg aminek változni a kéne, hagyjuk inkább. Megfogadtam, hogy soha többé nem panaszkodom és nem kérek segítséget senkitől. Soha, soha többé. 
Az elmúlt sötét napokat azért mégis feloldotta valami. Részt vettünk a Budavári Könyvvásáron, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Nyugis volt és mégis éppen elég impulzus (fotótéma) ért ott engem. Találkoztam persze egy csomó félkegyelművel is, de még így is jó volt! Teljesen váratlan lehetőség volt feljutnom a Mátyás templom tornyának legeslegeslegfelső szintjére, ahonnan persze körbefotóztam nagy lelkesen a várost, de az a látvány megéri, hogy hajnali egekkel megismételjem a fotózást, ha lesz rá mód, ezért most nem városképeket mutatok. Amúgy is unom egyébként a témát, de erről majd egy külön írásban beszélek, ha kell egyáltalán erről beszélni.


Kicsit megint külföldön érezhettem magam, mert egy évben csak párszor megyek fel a Várba és ezért még tudom értékelni. Főleg az ilyen kis jelenetek fognak meg, mint a fenti kép. Semmi rendkívüli, semmi szenzáció. Tehát semmi gond, semmi baj. Minden rendben. Van víz, van zsömle, csoki, sajt... a cica jó fej, a boltosnő kedves. "Még béke", hogy Hajtmaszki Zoli egyik projektjét találóan elnevezte. 


És igazából ez az, ami engem érdekel. A neten gigatonnaszám látható RENDKÍVÜL megrázó, FENSÉGESEN szép, ZSENIÁLISAN ötletes és LENYŰGÖZŐEN megkapó fotó. Szinte egy sem marad meg emlékezetünkben. Túl sok képet látunk, ami paradox végülis, hiszen fotók nélkül is képek sorozatát látja az ember egész életén át és mégsem érzi túl soknak. Viszont fölöslegesnek érezhetjük a legtöbb látnivalót köröttünk, ha nem veszünk észre olyan kis részleteket, amik jelentenek is valamit. Nos, én úgy intéztem magamban, hogy meg tudjak elégedni azzal a látnivalóval, amit a hétköznapok tárnak elém. 


Hogy másnak mit jelent az, amire én elkattintom a gépet, vagy hogy egyáltalán jelent-e másnak valamit, az már rég nem érdekel. Talán ezért is szedtem le az összes fotómat a Facebookról. Nem dacból, sértettségből, csupán azért, mert úgy gondolom, hogy azoknak nem ott van a helyük, hanem itt, vagy az épülő weboldalamon. De főleg falakon. Vagy albumban! Micsoda nagyratörő tervek, vágyak! 


Vannak pillanatok, amiket persze én is csak akkor látok meg, amikor már a monitoron nézem a képeket. Ilyen pillanat ez a kép is. Egy ilyen fotó miatt már érdemes kimozdulni otthonról. Más miatt is egyébként, de emiatt feltétlenül. Nos, valahogy így áll össze szép lassan a következő kiállításom anyaga. 



2016. július 7., csütörtök

Naplementék

A naplementék fotózása számomra olyan, mint a csokievés. Nem biztos, hogy jót tesz, de képtelen vagyok ellenállni. Még azt is megengedem magamnak, hogy színes legyen a kép! Legalábbis a legtöbb esetben. Persze gyakrabban történik meg, hogy felnézek az égre és csak legyintek, hogy hát oké, de mire felkapom a cuccot és elrohanok valahová, ahonnan érdemes naplementét fotózni, addigra már fel is szívódtak a színek, formák. Tehát meglepő módon ez is olyan téma, ahol OTT KELL LENNI! Ez nem mindig sikerül. Eddigi lakhelyeim közül volt már néhány kivételes panorámával rendelkező lakás. Ennyi előnye van az albérletezésnek, ha az ember nem egy belvárosi szuterénben köt ki véletlenül. Valahogy minden lakásnak megvolt eddig a saját naplementéje (vagy napkeltéje). Gyerekkoromban sokáig Újpalotán laktunk és a szobám az első két évben keletre nézett. A ház később sem fordult semerre, csupán én kaptam meg egy másik (immár a nyugati fekvésű) szobát. Ekkor még nem fotóztam, de a napkelték, naplementék hangulata megmaradt. De talán mindenki jobban jár, ha olyan naplementékre térek át, amiket le is fotóztam.

Ezt az Astoriánál fotóztam. Sok kell ahhoz nekem, hogy bringával megálljak :)

A Ménesi úti albérletünk konyhaablakából

A Móricz Zsigmond körtéren álcázza magát egy virágárus néni. Eléggé elszomorító egyébként, hogy ma már ennyire fél mindenki a fényképezőgéptől

Szintén a Móricz

Autó ablakából

Valamikor nem is rég a Pozsonyi úti csodalakás erkélyéről hasonlókat láthattam... de jó is volt...

A Hollán Ernő utcai albérlet erkélyéről is csodákat láthattam

Hollán Ernő konyhaablakból

Hollán erkély
Természetesen a kedvencemet nem találom, ahol esőcseppes erkélyajtó előtt áll Emmácska naplementében, fején koronával :) Majd megkeresem valahogy. Legyen az majd a ráadás.

2016. június 2., csütörtök

Néhány gondolat még a CAPA NAGYDÍJ és a blogom kapcsán

Ezt megelőző bejegyzésemben élesen kirohantam az idei Capa-nagydíj befutó alkotásin. Ezzel korántsem voltam egyedül. Tulajdonképpen elmondhatom, hogy néhány régi-régi koncertfellépésemtől eltekintve soha nem érezhettem magam ilyen népes társaságban. A blogbejegyzést eddig több mint 3000-en olvasták, ami egy ilyen blog esetén hatalmas látogatottságot jelent. Zavarban is voltam, nem is örültem annyira, bár izgalmas kaland volt. Az első két napon a Google kereső rögtön a második helyen az én blogbejegyzésemet dobta ki a "CAPA NAGYDÍJ" kifejezésre keresve. Erre egy darabig még büszke is voltam, de aztán hamar méltatlannak találtam azt, hogy ha valaki rákeres egy ilyen egyébként rendkívül nemes és fontos eseményre, akkor fő helyen az én ünneprontó fröcsögésemet olvashatja.
Mára aztán valami különös oknál fogva "helyemre kerültem". Az előző napok átlag 1500-as látogatottsága hirtelen 100 körülire csappant és a Google keresőben az eredmény érdekes módon egyik pillanatról a másikra 0, azaz NULLA találat. Csak akkor látszik nyoma a bejegyzésnek, ha a keresőszavakhoz a "denhoda" is oda van biggyesztve, amit azért egy érdeklődő sem fog megtenni magától, az biztos.
Nem értek a web rejtelmeihez, nem tudom, hogyan működik egy-egy "sértő" bejegyzés letiltása, vagy legalábbis elfojtása, de majdnem biztos vagyok abban, hogy ekkora esése a látogatottságnak nem történhet meg spontán. Hozzáteszem rögvest, hogy nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek és nem is nagyon bánom, hogy az esemény kapcsán inkább a száraz tények találhatók. Igaz, azok százszámra. Van ugyan néhol utalás a botrányra, de halovány és visszafogott.
Akárhogy is van, akármi is az ok, én egy gondolatot még hozzátennék a történtekhez: Valójában ünneprontó a Capa-nagydíj körüli csinnadrattában nem én vagyok, voltam, hanem az a zsűri, amelyik úgy döntött, ahogy. Azt sem tartom korrektnek, hogy a díjátadón angolul hangzott csupán el az indoklás és tudtommal angolul is közhelyek hangzottal el mindössze.

Eggyit hát utoljára erről a témáról. Legközelebb valóban a fotográfiáról fog szólni a bejegyzésem.

2016. május 31., kedd

CAPA NAGYDÍJ 2016.

Megvan, hogy ki az a három fotográfus, aki idén a CAPA NAGYDÍJért versenyezhet. A három szerencsés jelölt már így is magáénak tudhat 500-500 000 Ft díjat, de a nagydíjas még további 3 500 000 Ft ösztöndíjban részesül. Ez önmagában egy nagyszerű dolog. Bár havonta lenne minden művészeti ágban ilyen hatalmas lehetőség! Lelkes mégsem tudok lenni. Nem szeretnék anyagiasnak tűnni, nem arról van szó, hogy irigylem a jutalmat bárkitől, ha MEGÉRDEMLI. Azt sem gondolom, hogy az én tisztem lenne megítélni, hogy ki érdemli meg, hiszen pályázni sem pályáztam és nem is fogok soha erre a díjra, mert tudom, hogy még mindig nem dolgoztam meg az esélyre sem. DE AKKOR MIT GONDOLJAK ARRÓL A HÁROM PÁLYAMUNKÁRÓL, AMI MOST KIVÁLASZTATOTT? Mielőtt dohogásba kezdenék, bemásolok egy idézetet a CAPA KÖZPONT honlapjáról:

"A Capa-nagydíjat minden évben olyan, a fotográfia bármely ágában dolgozó alkotó kaphatja, aki szakmailag megalapozott múlttal rendelkezik és korábban kiemelkedő tehetségről tett tanúbizonyságot. A Capa Központ az ösztöndíjak és a díj kiosztásával is hangsúlyozni szeretné elkötelezettségét a társadalmat gazdagító kreatív művek elkészülése mellett. Az ösztöndíjak és a díj az alkotók további fejlődését és jövőbeni kísérletezésének előmozdítását szolgálja."

Világos, nemes beszéd! Ez kell ide! Illetve szép szavak... A valóság már sokkal csúnyább. A pályamunkák olyannyira igénytelenek, tartalmatlanok és flegmán beleszarósan odacsapott nagy semmik, hogy azt egyetlen fotográfus sem hagyhatja szó nélkül, aki kicsit is becsüli valamire a FOTOGRÁFIÁT, mint szakmát és művészeti ágat. Ismétlem, nem képzelem magam zsűrinek a zsűri helyett, de a most kiemelt munkák minősége, milyensége egyszerűen kihívó felhatalmazást jelent számomra arra, hogy személyes véleményemet mégis megírjam a blogomban. Hangsúlyozom, személyes véleményt írok, nem tanítok a MOME-n, nem vezetek galériát és nem szervezek nemzetközi fotókiállításokat. Nem csinálok semmit, csak fotózok. Öt galériát fogok belinkelni. Egyedül Vancsó Zoltánt kértem meg, hogy képet közölhessek tőle a link mellé. A többiektől nem szeretnék fotót látni a blogomon... Vancsó Zoltán szintén pályázott, de ő nincs a díjazottak között. Az ő pályázati anyagát kontrasztként közlöm és azért, mert körülbelül ugyanabban a másodpercben háborodtunk fel az eredmények láttán a Facebookon. Ha rosszmájú akarok lenni saját magammal, akkor azt mondom, hogy ő most ebben a véleményalkotásban egy erős szövetséges, akinek galériáját megmutatva bizonyíthatom felháborodásom jogosságát. Zoli galériájának linkjét találjátok a bejegyzés legvégén. Annyit még hozzáteszek, hogy én magam elolvastam a nyertesek önéletrajzát, szinopszisát is, nehogy valamit félreértsek. Ajánlom a téma iránt komolyan érdeklődőknek, hogy ők is olvassák el!


Fátyol Viola
Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél

Találó cím! Mert fáj, amit velem tett a fotói által! Ahogy Fátyol Viola galériáját végignézem, az az érzésem támad, hogy ezek nem fotográfiák. Viola korrektül leírja, mi volt a szándéka ezzel a technikailag, stílusában is teljesen koncepciótlan  zagyvasággal, de a szinopszist olvasva sem világos számomra, hogy mit szeretne megmutatni fotóalanyaiból. Jobban járt volna mindenki, ha csak szinopszist ad be képek nélkül. Annyit látok magam előtt, hogy hol ilyen, hol olyan eszközzel készített fotók sorakoznak egymás után, amiken a népdalkör Violához oly közel álló tagjai kényszeredetten szerepelnek, vagy éppen ott sincsenek inkább. Most hagyjuk a vakutechnikát, amiről egyes streetfotósok jutnak eszembe, csak ők jól alkalmazzák, mert úgy is lehet, hagyjuk a világoskék háttér előtt készült iskolai tablóképszerű borzalmakat is, melyeken a kórus tagjai éneklés közben a lehető legelőnytelenebb pillanatokban (igen, értem, hogy szándékos!) lettek nem is lefotózva, inkább kivégezve... Felejtsünk el minden tradíciót és próbáljuk keresni a képek üzenetét friss szemmel! (No, erről eszembe jutott egy régebbi fotópályázat, mely tartós vérnyomás-ingadozást idézett elő nálam) Viola fotói annyira egyértelműen dilettáns, még öncélúnak sem nevezhető semmik, hogy azt valóban érdemes lenne tanítani a MOME-n de elrettentő példaképp. Létezik befejezetlen regény, festmény és zenemű, de hogy befejezetlen fotókat tud valaha valaki produkálni, azt nem gondoltam volna. Hát most megtörtént! A Zsűri tehát a látott képek alapján úgy gondolta, hogy ennek a munkának kiemelt szerepe van társadalmi, művészeti életünkben és korrekt összeggel lendíti az alkotót céljai megvalósítása felé. Csak hát nincs célja. Bevallom, előre rettegek, hogy valamikor létrejön az az album, amit Fátyol Viola tervez, (mégis van cél, öncél) mert az bizony csak néhány embernek lesz jó: Az "alkotónak" önigazolásképp, a nyomdának és azoknak akik valamilyen módon hasznot húznak a kiadásból. A szakmának és a fotográfia rajongónak azonban semmiféle haszna nem származik ebből a sorozatból. 

Ficsór Zsolt
SOROKSÁR
(Most látom, hogy a galériák nem külön-külön linek jönnek be, úgyhogy kattintsatok a galériára értelemszerűen.)

"2015 NYARÁN JÖTT EGY LEHETŐSÉG, ÚGY NÉZ KI MEHETEK "DOLGOZNI" SOROKSÁRRA. A POLGÁRMESTERNEK KAMPÁNYVIDEÓT KELL CSINÁLNI, HA TETSZIK NEKI ÉS MEGVÁLASZTJÁK, ÁLLANDÓ FOTÓSAI LEHETÜNK! ELSŐRE JÓL HANGZOTT, TALÁN MÉG NEM IS FIZET ROSSZUL, MEG IS ÉRNÉ HA NEM LENNE OLYAN MESSZE... AHOGY TELT AZ IDŐ A HOZZÁÁLLÁSOM IS VÁLTOZOTT. SZERETEK TÖMEGKÖZLEKEDÉSSEL UTAZNI, AKÁR ÓRÁKON KERESZTÜL IS. JÓL ESIK FELFEDEZNI A KÜLVÁROST, MÁR UNOM A RÉGI KÖRÖKET. AZ ELEJÉN MÉG MEGSZEPPENVE, MINT EGY KEZDŐ, VÉGZEM FELADATOM, DE RÁÉRZEK A HELYZET SZÜRREALITÁSÁRA ÉS ELKEZDEK MAGAMNAK IS FOTÓZNI, CSAK HOGY ELTELJEN A VÁRAKOZÁSI IDŐ ÉS PERSZE, HOGY NE UNATKOZZAK. PÁR ALKALOM UTÁN MÁR SZERETTEM KIJÁRNI, TORTÚRA VOLT (ÉS CD-N KELLETT KIVINNI AZ ANYAGOKAT) , DE TUDTAM, HA KIMEGYEK BIZTOS TALÁLOK VALAMI KEDVEMRE VALÓT. EZ A HELY EGY VIZUÁLIS KINCSESBÁNYA!"

Nem kifejezetten rokonszenves hozzáállás szimpatikusra szelídülő befejezéssel az utolsó mondatoknál. Most hirtelen egy emlék jutott eszembe. Egy igen kellemetlen emlék. A '80-as években több újságnál is fotóztam külsősként. Fiatal voltam, lendületben voltam, volt lehetőség, siker, minden. Illetve pénz nem nagyon, de most az mindegy. Az egyik népszerű napilapnál adtam le anyagot a szerkesztőnek. Leraktam a gondosan, sajátkezűleg nagyított képeket az asztalra. Ekkor belépett az újság egyik "nagy" fotósa, végigmért és a fotóimra sikló tekintettel egy időben rárakta a képeimre a kezében tartott, félig megcsócsált szendvicsét... Nos, ezt én egy végtelenül primitív, megalázó cselekedetnek tekintettem akkor és most is annak gondolom, de most én kimegyek a konyhába, megkenek egy kenyeret mindkét feléről vastagon zsírral és Ficsór Zsolt galériáját megnyitva belenyomom a monitorom kellős közepébe és szét is kenem kéjjel! Lassú, de határozott mozdulatokkal teszem opálossá a képernyőt a zsírral. Adok egy kis analóg effektet ezeknek a vérlázítóan szar képeknek, amiket volt pofája beadni zsűriztetni és volt pofája a zsűrinek ezt díjazni! Csendesen megszólal közben bennem Esterházy intő bölcselete: "Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá." De hiába! Nem megy! Vállalom, hogy egyik kezemben zsíroskenyérrel, másikban sörrel, fejemen svejcisapkával, munkásoverallban bölcselkedek egy kocsmában a magam szintjén. Ezek a fotók ANNYIRA ROSSZAK, hogy nem érdemelnek meg semmiféle elemzést, összehasonlítást irányzatokkal. Igaz, a jó fotókat pedig nem KELL elemezni. "Vizuális kincsesbánya." TUDJUK, DE NEM LÁTJUK! Ha elfogadjuk, hogy a fotóművészetnek vérfrissítésre van szüksége, akkor is csak annyi jut eszembe erről a sorozatról, hogy gyilkolni támad kedvem! Tegyük fel, hogy megöregedtem. Vén trotty vagyok, aki elakadt az olyan neveknél, mint ... nem! nem mondok neveket inkább! Szóval elakadtam a nagy fotósoknál. Akadémista vagyok és már nem elég rugalmas ahhoz, hogy értékelni tudjak egy ilyen hatásos munkát. Mert hatásos, hiszen kétszáz a vérnyomásom, tehát valamit elért a képeivel. Próbálom kategóriákba sorolni. Nem megy! Tehát MŰVÉSZET! De mégiscsak találtam megfelelő kategóriát! KUKA! Mégsem művészet.Mindezeket pedig úgy írtam le, hogy megértettem Ficsór Zsolt szándékát és azt is elmondhatjuk, hogy észreveszi a finom részletekben rejlő lehetőségeket, de ez a tálalási forma számomra emészthetetlen.

Timár Sára Erzsébet
Kultúrház

Az egyedüli sorozat, ami bölcsen a végére hagyva némi megnyugvást jelenthet. Van világosan megfogalmazott szándék, az tisztességesen meg is van fotózva és még mond is valamit nekem. Ez a sorozat sem vesz le a lábamról, ez sem vág a falhoz és erről sem gondolom azt, hogy Robert Capa adná hozzá a nevét, de legalább nem vérlázítóan pofátlanul semmitmondó gagyi. Számomra a fotográfia nem egy mellékes tevékenység a többi mellett, hanem van a fotográfia és azon kívül meg minden más. Tehát ha nem látom, hogy hogy életformája egy alkotónak a fotó, hanem csak egyfajta mellékes játék, akkor az nekem már nem hiteles. Tímár Sára Erzsébet képeinél felfedezni vélem a fotográfusi létezés iránti érdeklődést, a témához némi alázattal és figyelemmel közeledő emberi magatartást, de nem látok semmi egyéniséget, semmi kirívót ezekben a képekben sem. 

Elnézést kérek a finalistáktól, akik sokkal rangosabb anyagot adtak be, de cserébe kérlek titeket, hogy nézzétek meg az ő galériáikat, mert azok sokkal jobbak.

Tiszta pillanatimban próbáltam megfejteni a koncepciót, ami alapján ezt a három nevet kiragadta a zsűri a nyilván nem névtelen többi pályázó közül... tényleg! Miért nem láthatjuk  a többiek munkáit? Egy kapaszkodót és elkeserítő magyarázatot találtam, mégpedig az egyik zsűritag (állítólag fotóművész) galériáját. Itt a linkje, nézzétek meg, hátha segít valamit: http://www.marinapaulenka.com/

Végül hadd mutassam be azt a sorozatot, amit a zsűri nem tartott méltónak arra, hogy alkotóját a díjjal további munkájában támogassa. Vancsó Zoltánról van szó. Ő már ért el komoly sikereket, mondhatnánk, hogy mit neki még egy díj? De ez nem így megy. Ha valaki jó, az jó és kész. Ez a díj állítólag azokat segíti, ösztönzi, akik már megdolgoztak érte. Valamiért, valami alapján megérdemlik! A három díjazottról ez nem mondható el! Zoliról pedig igen! A zsűri tehát LEGALÁBB egy olyan alkotót kidobott, akinek egészen kivételes látásmódja van. Kidobott egy olyan sorozatot, ami ésszel és lélekkel lett megalkotva. Egy olyan sorozat nem kerülhetett a legjobbak közé, amelyiket végignézve már nem kell elmagyaráznunk, hogy mi az a FOTOGRÁFIA, mi az a FOTÓMŰVÉSZET. Számomra az izgalmas az ő sorozatában, hogy a legtöbb képnél elég lett volna néhány centiméterrel más szögből fotózni, hogy elveszítse tartalmát, üzenetét, de mégsem érzem mértanilag kiszámított, merev jelenetnek egyiket sem. Mind egy apró történet, állófilm sok mondanivalóval, múlttal, jelennel és jövővel. Zoli képei tartalmilag dinamikusak a fenti fiataloké pedig statikus, egy helyben toporgó tényrögzítések. De nézzétek meg inkább a szóban forgó munkákat a képre kattintva!
Fotó: ©Vancsó Zoltán

Összegzésképpen csak annyit talán, hogy részben a digitális technikának köszönhetően a fotóművészet is új utakat keres. Talál is, csak nem ezen a Capa pályázaton. Ez így lenne új technikák nélkül is persze, de azért azok a fotográfusok, akik még filmes géppel kezdtek dolgozni, elsajátítottak egy olyan látás-és gondolkodásmódot, aminek megértése a mai fiatalok számára már inkább csak egy érdekes kísérlet maradt nem pedig állandó gyakorlat. Lehet, hogy én nem foghatom fel, hogyan gondolkodik a fotográfiáról egy újabb nemzedék. Nem követem az új irányzatokat, de abban biztos vagyok, hogy 30 év fotózás után meg tudom ítélni, mi jó és mi nem. Mi értékes és mi nem. Erre jó példa a tavalyi nagydíjas, Kudász Gábor Arion, akinek gondolkodásmódja teljesen idegen tőlem a fotográfiát illetően, mégis azt mondhattam, hogy oké, ez egy másik út. Nem mellékes az sem, hogy ő tökéletesen bánik a technikával is. Az idei befutókról a fentieknél többet nem is érdemes beszélni. Fölösleges pénzkidobás fölösleges képekre. De ilyen lett a világ. Megalázónak és felháborítónak tartom, hogy Robert Capa nevével fémjeleznek egy ilyen jelentősnek szánt, de csak anyagi értelemben annak tekinthető díjat.




2016. május 13., péntek

Meglepetés

Furcsa, hogy milyen kevés elég ahhoz néha, hogy az amúgy valóban keserves hétköznapokat színesebben lássuk. Sőt! Lássam! Néhány órája csupán, hogy a Denhoda névre kerestem a neten, próbálván megfejteni viszonylagos ismeretlenségem titkát, amikor valahol mélyen eldugva rátaláltam erre a linkre: http://www.nlcafe.hu/legmenobb_blogok/20160304/fotos-blog/
És ez a kis elismerés, a néhány jó szó, ami hozzám és hozzátok szólt a blogomról elég volt ahhoz, hogy megrázzam magam és ott folytassam, ahol egyébként naponta abbahagyom :) Az öröm után aztán kicsit el is szégyelltem magam, hogy a blogomat kissé elhanyagolom elpazarolván mindenféle webes galériákra az energiámat, időmet, amiket aztán a kutya sem látogat.
Úgyhogy most visszatérek saját magamhoz és igyekszem kicsit szorgalmasabban bővíteni itt a tartalmat, hiszen rengeteg új képem van és lesz is még remélhetőleg. Éppen tegnap jártam egy érdekes házban, ahová még vissza is térek. Eredetileg csak a második fotózás után akartam képeket közölni róla, de most mégis megteszem, mert éppen illik a hangulatomhoz annak ellenére, hogy odakinnt szakad az eső. Tegnap viszont még sütött a nap, de bennem sötét gondolatok gomolyogtak, melyeket a Blaha közelében, a Somogyi Béla utcában talált ház látványa oszlatott el. Persze romos, mint az ördög vacka, de eredeti szépsége, bája még így is látszik. Olyan, mint egy öreg nénike, akin látszik, hogy valamikor bolondultak érte, de ő erre már csak mosolyogva emlékszik vissza. Legyen hát most kivételesen többnyire színes fotó. Íme:



Jó, legyen egy fekete-fehér is!

A képen látható fiatalemberrel megbeszéltem, hogy még visszamegyek fotózni. Meg is teszem!