2016. július 7., csütörtök

Naplementék

A naplementék fotózása számomra olyan, mint a csokievés. Nem biztos, hogy jót tesz, de képtelen vagyok ellenállni. Még azt is megengedem magamnak, hogy színes legyen a kép! Legalábbis a legtöbb esetben. Persze gyakrabban történik meg, hogy felnézek az égre és csak legyintek, hogy hát oké, de mire felkapom a cuccot és elrohanok valahová, ahonnan érdemes naplementét fotózni, addigra már fel is szívódtak a színek, formák. Tehát meglepő módon ez is olyan téma, ahol OTT KELL LENNI! Ez nem mindig sikerül. Eddigi lakhelyeim közül volt már néhány kivételes panorámával rendelkező lakás. Ennyi előnye van az albérletezésnek, ha az ember nem egy belvárosi szuterénben köt ki véletlenül. Valahogy minden lakásnak megvolt eddig a saját naplementéje (vagy napkeltéje). Gyerekkoromban sokáig Újpalotán laktunk és a szobám az első két évben keletre nézett. A ház később sem fordult semerre, csupán én kaptam meg egy másik (immár a nyugati fekvésű) szobát. Ekkor még nem fotóztam, de a napkelték, naplementék hangulata megmaradt. De talán mindenki jobban jár, ha olyan naplementékre térek át, amiket le is fotóztam.

Ezt az Astoriánál fotóztam. Sok kell ahhoz nekem, hogy bringával megálljak :)

A Ménesi úti albérletünk konyhaablakából

A Móricz Zsigmond körtéren álcázza magát egy virágárus néni. Eléggé elszomorító egyébként, hogy ma már ennyire fél mindenki a fényképezőgéptől

Szintén a Móricz

Autó ablakából

Valamikor nem is rég a Pozsonyi úti csodalakás erkélyéről hasonlókat láthattam... de jó is volt...

A Hollán Ernő utcai albérlet erkélyéről is csodákat láthattam

Hollán Ernő konyhaablakból

Hollán erkély
Természetesen a kedvencemet nem találom, ahol esőcseppes erkélyajtó előtt áll Emmácska naplementében, fején koronával :) Majd megkeresem valahogy. Legyen az majd a ráadás.

2016. június 2., csütörtök

Néhány gondolat még a CAPA NAGYDÍJ és a blogom kapcsán

Ezt megelőző bejegyzésemben élesen kirohantam az idei Capa-nagydíj befutó alkotásin. Ezzel korántsem voltam egyedül. Tulajdonképpen elmondhatom, hogy néhány régi-régi koncertfellépésemtől eltekintve soha nem érezhettem magam ilyen népes társaságban. A blogbejegyzést eddig több mint 3000-en olvasták, ami egy ilyen blog esetén hatalmas látogatottságot jelent. Zavarban is voltam, nem is örültem annyira, bár izgalmas kaland volt. Az első két napon a Google kereső rögtön a második helyen az én blogbejegyzésemet dobta ki a "CAPA NAGYDÍJ" kifejezésre keresve. Erre egy darabig még büszke is voltam, de aztán hamar méltatlannak találtam azt, hogy ha valaki rákeres egy ilyen egyébként rendkívül nemes és fontos eseményre, akkor fő helyen az én ünneprontó fröcsögésemet olvashatja.
Mára aztán valami különös oknál fogva "helyemre kerültem". Az előző napok átlag 1500-as látogatottsága hirtelen 100 körülire csappant és a Google keresőben az eredmény érdekes módon egyik pillanatról a másikra 0, azaz NULLA találat. Csak akkor látszik nyoma a bejegyzésnek, ha a keresőszavakhoz a "denhoda" is oda van biggyesztve, amit azért egy érdeklődő sem fog megtenni magától, az biztos.
Nem értek a web rejtelmeihez, nem tudom, hogyan működik egy-egy "sértő" bejegyzés letiltása, vagy legalábbis elfojtása, de majdnem biztos vagyok abban, hogy ekkora esése a látogatottságnak nem történhet meg spontán. Hozzáteszem rögvest, hogy nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek és nem is nagyon bánom, hogy az esemény kapcsán inkább a száraz tények találhatók. Igaz, azok százszámra. Van ugyan néhol utalás a botrányra, de halovány és visszafogott.
Akárhogy is van, akármi is az ok, én egy gondolatot még hozzátennék a történtekhez: Valójában ünneprontó a Capa-nagydíj körüli csinnadrattában nem én vagyok, voltam, hanem az a zsűri, amelyik úgy döntött, ahogy. Azt sem tartom korrektnek, hogy a díjátadón angolul hangzott csupán el az indoklás és tudtommal angolul is közhelyek hangzottal el mindössze.

Eggyit hát utoljára erről a témáról. Legközelebb valóban a fotográfiáról fog szólni a bejegyzésem.

2016. május 31., kedd

CAPA NAGYDÍJ 2016.

Megvan, hogy ki az a három fotográfus, aki idén a CAPA NAGYDÍJért versenyezhet. A három szerencsés jelölt már így is magáénak tudhat 500-500 000 Ft díjat, de a nagydíjas még további 3 500 000 Ft ösztöndíjban részesül. Ez önmagában egy nagyszerű dolog. Bár havonta lenne minden művészeti ágban ilyen hatalmas lehetőség! Lelkes mégsem tudok lenni. Nem szeretnék anyagiasnak tűnni, nem arról van szó, hogy irigylem a jutalmat bárkitől, ha MEGÉRDEMLI. Azt sem gondolom, hogy az én tisztem lenne megítélni, hogy ki érdemli meg, hiszen pályázni sem pályáztam és nem is fogok soha erre a díjra, mert tudom, hogy még mindig nem dolgoztam meg az esélyre sem. DE AKKOR MIT GONDOLJAK ARRÓL A HÁROM PÁLYAMUNKÁRÓL, AMI MOST KIVÁLASZTATOTT? Mielőtt dohogásba kezdenék, bemásolok egy idézetet a CAPA KÖZPONT honlapjáról:

"A Capa-nagydíjat minden évben olyan, a fotográfia bármely ágában dolgozó alkotó kaphatja, aki szakmailag megalapozott múlttal rendelkezik és korábban kiemelkedő tehetségről tett tanúbizonyságot. A Capa Központ az ösztöndíjak és a díj kiosztásával is hangsúlyozni szeretné elkötelezettségét a társadalmat gazdagító kreatív művek elkészülése mellett. Az ösztöndíjak és a díj az alkotók további fejlődését és jövőbeni kísérletezésének előmozdítását szolgálja."

Világos, nemes beszéd! Ez kell ide! Illetve szép szavak... A valóság már sokkal csúnyább. A pályamunkák olyannyira igénytelenek, tartalmatlanok és flegmán beleszarósan odacsapott nagy semmik, hogy azt egyetlen fotográfus sem hagyhatja szó nélkül, aki kicsit is becsüli valamire a FOTOGRÁFIÁT, mint szakmát és művészeti ágat. Ismétlem, nem képzelem magam zsűrinek a zsűri helyett, de a most kiemelt munkák minősége, milyensége egyszerűen kihívó felhatalmazást jelent számomra arra, hogy személyes véleményemet mégis megírjam a blogomban. Hangsúlyozom, személyes véleményt írok, nem tanítok a MOME-n, nem vezetek galériát és nem szervezek nemzetközi fotókiállításokat. Nem csinálok semmit, csak fotózok. Öt galériát fogok belinkelni. Egyedül Vancsó Zoltánt kértem meg, hogy képet közölhessek tőle a link mellé. A többiektől nem szeretnék fotót látni a blogomon... Vancsó Zoltán szintén pályázott, de ő nincs a díjazottak között. Az ő pályázati anyagát kontrasztként közlöm és azért, mert körülbelül ugyanabban a másodpercben háborodtunk fel az eredmények láttán a Facebookon. Ha rosszmájú akarok lenni saját magammal, akkor azt mondom, hogy ő most ebben a véleményalkotásban egy erős szövetséges, akinek galériáját megmutatva bizonyíthatom felháborodásom jogosságát. Zoli galériájának linkjét találjátok a bejegyzés legvégén. Annyit még hozzáteszek, hogy én magam elolvastam a nyertesek önéletrajzát, szinopszisát is, nehogy valamit félreértsek. Ajánlom a téma iránt komolyan érdeklődőknek, hogy ők is olvassák el!


Fátyol Viola
Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél

Találó cím! Mert fáj, amit velem tett a fotói által! Ahogy Fátyol Viola galériáját végignézem, az az érzésem támad, hogy ezek nem fotográfiák. Viola korrektül leírja, mi volt a szándéka ezzel a technikailag, stílusában is teljesen koncepciótlan  zagyvasággal, de a szinopszist olvasva sem világos számomra, hogy mit szeretne megmutatni fotóalanyaiból. Jobban járt volna mindenki, ha csak szinopszist ad be képek nélkül. Annyit látok magam előtt, hogy hol ilyen, hol olyan eszközzel készített fotók sorakoznak egymás után, amiken a népdalkör Violához oly közel álló tagjai kényszeredetten szerepelnek, vagy éppen ott sincsenek inkább. Most hagyjuk a vakutechnikát, amiről egyes streetfotósok jutnak eszembe, csak ők jól alkalmazzák, mert úgy is lehet, hagyjuk a világoskék háttér előtt készült iskolai tablóképszerű borzalmakat is, melyeken a kórus tagjai éneklés közben a lehető legelőnytelenebb pillanatokban (igen, értem, hogy szándékos!) lettek nem is lefotózva, inkább kivégezve... Felejtsünk el minden tradíciót és próbáljuk keresni a képek üzenetét friss szemmel! (No, erről eszembe jutott egy régebbi fotópályázat, mely tartós vérnyomás-ingadozást idézett elő nálam) Viola fotói annyira egyértelműen dilettáns, még öncélúnak sem nevezhető semmik, hogy azt valóban érdemes lenne tanítani a MOME-n de elrettentő példaképp. Létezik befejezetlen regény, festmény és zenemű, de hogy befejezetlen fotókat tud valaha valaki produkálni, azt nem gondoltam volna. Hát most megtörtént! A Zsűri tehát a látott képek alapján úgy gondolta, hogy ennek a munkának kiemelt szerepe van társadalmi, művészeti életünkben és korrekt összeggel lendíti az alkotót céljai megvalósítása felé. Csak hát nincs célja. Bevallom, előre rettegek, hogy valamikor létrejön az az album, amit Fátyol Viola tervez, (mégis van cél, öncél) mert az bizony csak néhány embernek lesz jó: Az "alkotónak" önigazolásképp, a nyomdának és azoknak akik valamilyen módon hasznot húznak a kiadásból. A szakmának és a fotográfia rajongónak azonban semmiféle haszna nem származik ebből a sorozatból. 

Ficsór Zsolt
SOROKSÁR
(Most látom, hogy a galériák nem külön-külön linek jönnek be, úgyhogy kattintsatok a galériára értelemszerűen.)

"2015 NYARÁN JÖTT EGY LEHETŐSÉG, ÚGY NÉZ KI MEHETEK "DOLGOZNI" SOROKSÁRRA. A POLGÁRMESTERNEK KAMPÁNYVIDEÓT KELL CSINÁLNI, HA TETSZIK NEKI ÉS MEGVÁLASZTJÁK, ÁLLANDÓ FOTÓSAI LEHETÜNK! ELSŐRE JÓL HANGZOTT, TALÁN MÉG NEM IS FIZET ROSSZUL, MEG IS ÉRNÉ HA NEM LENNE OLYAN MESSZE... AHOGY TELT AZ IDŐ A HOZZÁÁLLÁSOM IS VÁLTOZOTT. SZERETEK TÖMEGKÖZLEKEDÉSSEL UTAZNI, AKÁR ÓRÁKON KERESZTÜL IS. JÓL ESIK FELFEDEZNI A KÜLVÁROST, MÁR UNOM A RÉGI KÖRÖKET. AZ ELEJÉN MÉG MEGSZEPPENVE, MINT EGY KEZDŐ, VÉGZEM FELADATOM, DE RÁÉRZEK A HELYZET SZÜRREALITÁSÁRA ÉS ELKEZDEK MAGAMNAK IS FOTÓZNI, CSAK HOGY ELTELJEN A VÁRAKOZÁSI IDŐ ÉS PERSZE, HOGY NE UNATKOZZAK. PÁR ALKALOM UTÁN MÁR SZERETTEM KIJÁRNI, TORTÚRA VOLT (ÉS CD-N KELLETT KIVINNI AZ ANYAGOKAT) , DE TUDTAM, HA KIMEGYEK BIZTOS TALÁLOK VALAMI KEDVEMRE VALÓT. EZ A HELY EGY VIZUÁLIS KINCSESBÁNYA!"

Nem kifejezetten rokonszenves hozzáállás szimpatikusra szelídülő befejezéssel az utolsó mondatoknál. Most hirtelen egy emlék jutott eszembe. Egy igen kellemetlen emlék. A '80-as években több újságnál is fotóztam külsősként. Fiatal voltam, lendületben voltam, volt lehetőség, siker, minden. Illetve pénz nem nagyon, de most az mindegy. Az egyik népszerű napilapnál adtam le anyagot a szerkesztőnek. Leraktam a gondosan, sajátkezűleg nagyított képeket az asztalra. Ekkor belépett az újság egyik "nagy" fotósa, végigmért és a fotóimra sikló tekintettel egy időben rárakta a képeimre a kezében tartott, félig megcsócsált szendvicsét... Nos, ezt én egy végtelenül primitív, megalázó cselekedetnek tekintettem akkor és most is annak gondolom, de most én kimegyek a konyhába, megkenek egy kenyeret mindkét feléről vastagon zsírral és Ficsór Zsolt galériáját megnyitva belenyomom a monitorom kellős közepébe és szét is kenem kéjjel! Lassú, de határozott mozdulatokkal teszem opálossá a képernyőt a zsírral. Adok egy kis analóg effektet ezeknek a vérlázítóan szar képeknek, amiket volt pofája beadni zsűriztetni és volt pofája a zsűrinek ezt díjazni! Csendesen megszólal közben bennem Esterházy intő bölcselete: "Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá." De hiába! Nem megy! Vállalom, hogy egyik kezemben zsíroskenyérrel, másikban sörrel, fejemen svejcisapkával, munkásoverallban bölcselkedek egy kocsmában a magam szintjén. Ezek a fotók ANNYIRA ROSSZAK, hogy nem érdemelnek meg semmiféle elemzést, összehasonlítást irányzatokkal. Igaz, a jó fotókat pedig nem KELL elemezni. "Vizuális kincsesbánya." TUDJUK, DE NEM LÁTJUK! Ha elfogadjuk, hogy a fotóművészetnek vérfrissítésre van szüksége, akkor is csak annyi jut eszembe erről a sorozatról, hogy gyilkolni támad kedvem! Tegyük fel, hogy megöregedtem. Vén trotty vagyok, aki elakadt az olyan neveknél, mint ... nem! nem mondok neveket inkább! Szóval elakadtam a nagy fotósoknál. Akadémista vagyok és már nem elég rugalmas ahhoz, hogy értékelni tudjak egy ilyen hatásos munkát. Mert hatásos, hiszen kétszáz a vérnyomásom, tehát valamit elért a képeivel. Próbálom kategóriákba sorolni. Nem megy! Tehát MŰVÉSZET! De mégiscsak találtam megfelelő kategóriát! KUKA! Mégsem művészet.Mindezeket pedig úgy írtam le, hogy megértettem Ficsór Zsolt szándékát és azt is elmondhatjuk, hogy észreveszi a finom részletekben rejlő lehetőségeket, de ez a tálalási forma számomra emészthetetlen.

Timár Sára Erzsébet
Kultúrház

Az egyedüli sorozat, ami bölcsen a végére hagyva némi megnyugvást jelenthet. Van világosan megfogalmazott szándék, az tisztességesen meg is van fotózva és még mond is valamit nekem. Ez a sorozat sem vesz le a lábamról, ez sem vág a falhoz és erről sem gondolom azt, hogy Robert Capa adná hozzá a nevét, de legalább nem vérlázítóan pofátlanul semmitmondó gagyi. Számomra a fotográfia nem egy mellékes tevékenység a többi mellett, hanem van a fotográfia és azon kívül meg minden más. Tehát ha nem látom, hogy hogy életformája egy alkotónak a fotó, hanem csak egyfajta mellékes játék, akkor az nekem már nem hiteles. Tímár Sára Erzsébet képeinél felfedezni vélem a fotográfusi létezés iránti érdeklődést, a témához némi alázattal és figyelemmel közeledő emberi magatartást, de nem látok semmi egyéniséget, semmi kirívót ezekben a képekben sem. 

Elnézést kérek a finalistáktól, akik sokkal rangosabb anyagot adtak be, de cserébe kérlek titeket, hogy nézzétek meg az ő galériáikat, mert azok sokkal jobbak.

Tiszta pillanatimban próbáltam megfejteni a koncepciót, ami alapján ezt a három nevet kiragadta a zsűri a nyilván nem névtelen többi pályázó közül... tényleg! Miért nem láthatjuk  a többiek munkáit? Egy kapaszkodót és elkeserítő magyarázatot találtam, mégpedig az egyik zsűritag (állítólag fotóművész) galériáját. Itt a linkje, nézzétek meg, hátha segít valamit: http://www.marinapaulenka.com/

Végül hadd mutassam be azt a sorozatot, amit a zsűri nem tartott méltónak arra, hogy alkotóját a díjjal további munkájában támogassa. Vancsó Zoltánról van szó. Ő már ért el komoly sikereket, mondhatnánk, hogy mit neki még egy díj? De ez nem így megy. Ha valaki jó, az jó és kész. Ez a díj állítólag azokat segíti, ösztönzi, akik már megdolgoztak érte. Valamiért, valami alapján megérdemlik! A három díjazottról ez nem mondható el! Zoliról pedig igen! A zsűri tehát LEGALÁBB egy olyan alkotót kidobott, akinek egészen kivételes látásmódja van. Kidobott egy olyan sorozatot, ami ésszel és lélekkel lett megalkotva. Egy olyan sorozat nem kerülhetett a legjobbak közé, amelyiket végignézve már nem kell elmagyaráznunk, hogy mi az a FOTOGRÁFIA, mi az a FOTÓMŰVÉSZET. Számomra az izgalmas az ő sorozatában, hogy a legtöbb képnél elég lett volna néhány centiméterrel más szögből fotózni, hogy elveszítse tartalmát, üzenetét, de mégsem érzem mértanilag kiszámított, merev jelenetnek egyiket sem. Mind egy apró történet, állófilm sok mondanivalóval, múlttal, jelennel és jövővel. Zoli képei tartalmilag dinamikusak a fenti fiataloké pedig statikus, egy helyben toporgó tényrögzítések. De nézzétek meg inkább a szóban forgó munkákat a képre kattintva!
Fotó: ©Vancsó Zoltán

Összegzésképpen csak annyit talán, hogy részben a digitális technikának köszönhetően a fotóművészet is új utakat keres. Talál is, csak nem ezen a Capa pályázaton. Ez így lenne új technikák nélkül is persze, de azért azok a fotográfusok, akik még filmes géppel kezdtek dolgozni, elsajátítottak egy olyan látás-és gondolkodásmódot, aminek megértése a mai fiatalok számára már inkább csak egy érdekes kísérlet maradt nem pedig állandó gyakorlat. Lehet, hogy én nem foghatom fel, hogyan gondolkodik a fotográfiáról egy újabb nemzedék. Nem követem az új irányzatokat, de abban biztos vagyok, hogy 30 év fotózás után meg tudom ítélni, mi jó és mi nem. Mi értékes és mi nem. Erre jó példa a tavalyi nagydíjas, Kudász Gábor Arion, akinek gondolkodásmódja teljesen idegen tőlem a fotográfiát illetően, mégis azt mondhattam, hogy oké, ez egy másik út. Nem mellékes az sem, hogy ő tökéletesen bánik a technikával is. Az idei befutókról a fentieknél többet nem is érdemes beszélni. Fölösleges pénzkidobás fölösleges képekre. De ilyen lett a világ. Megalázónak és felháborítónak tartom, hogy Robert Capa nevével fémjeleznek egy ilyen jelentősnek szánt, de csak anyagi értelemben annak tekinthető díjat.




2016. május 13., péntek

Meglepetés

Furcsa, hogy milyen kevés elég ahhoz néha, hogy az amúgy valóban keserves hétköznapokat színesebben lássuk. Sőt! Lássam! Néhány órája csupán, hogy a Denhoda névre kerestem a neten, próbálván megfejteni viszonylagos ismeretlenségem titkát, amikor valahol mélyen eldugva rátaláltam erre a linkre: http://www.nlcafe.hu/legmenobb_blogok/20160304/fotos-blog/
És ez a kis elismerés, a néhány jó szó, ami hozzám és hozzátok szólt a blogomról elég volt ahhoz, hogy megrázzam magam és ott folytassam, ahol egyébként naponta abbahagyom :) Az öröm után aztán kicsit el is szégyelltem magam, hogy a blogomat kissé elhanyagolom elpazarolván mindenféle webes galériákra az energiámat, időmet, amiket aztán a kutya sem látogat.
Úgyhogy most visszatérek saját magamhoz és igyekszem kicsit szorgalmasabban bővíteni itt a tartalmat, hiszen rengeteg új képem van és lesz is még remélhetőleg. Éppen tegnap jártam egy érdekes házban, ahová még vissza is térek. Eredetileg csak a második fotózás után akartam képeket közölni róla, de most mégis megteszem, mert éppen illik a hangulatomhoz annak ellenére, hogy odakinnt szakad az eső. Tegnap viszont még sütött a nap, de bennem sötét gondolatok gomolyogtak, melyeket a Blaha közelében, a Somogyi Béla utcában talált ház látványa oszlatott el. Persze romos, mint az ördög vacka, de eredeti szépsége, bája még így is látszik. Olyan, mint egy öreg nénike, akin látszik, hogy valamikor bolondultak érte, de ő erre már csak mosolyogva emlékszik vissza. Legyen hát most kivételesen többnyire színes fotó. Íme:



Jó, legyen egy fekete-fehér is!

A képen látható fiatalemberrel megbeszéltem, hogy még visszamegyek fotózni. Meg is teszem!














2016. február 10., szerda

ND 1000

Nem vagyok techfüggő, de nagyon szeretem, ha egy fényképezőgépnek, vagy bármilyen más használati tárgynak egyénisége van. Az én kis Fujifilm gépem pedig nem csak külsejében, hanem (hibái ellenére) működésében is, ill. képalkotásában is elüt az eddig használt többi digitális géptől. Az alábbi film ISO 6400 érzékenységre állítva készült és nem szűrtem a képzajon, mert ennél a szenzornál nem zavar. Megtévesztésig olyan, mintha egy Ilford HP5 filmet a végtelenségig pusholtam volna. Gyönyörű "szemcsék" láthatóak a szenzor színérzékelőnek elrendezése miatt és ez volt az egyik szempont, ami miatt ezt a gépet választottam.


2016. február 5., péntek

Hosszú expó

Ennyi kihagyás után általában elnézést szokott kérni az ember a blogjától, a naplójától, bárkitől. Nem teszem. Ennyi hallgatás után az ember néha üvölt is egy jó nagyot... vegyük úgy, hogy megtettem. Ilyen hosszú szünetet illik megszakítani valami nagy bejelentéssel, szenzációval. Ez sem áll módomban. Semmi újat nem csináltam, a régi dolgokat is félgőzzel folytattam. Mondhatnánk, hogy "alkotói válság", de ahhoz meg művésznek kellene lennem és én sosem tartottam magam annak. De ez megint egy külön bejegyzés lehetne. Lesz is talán.

Maradjunk hát annyiban, hogy beszélek kicsit arról, amit szeretnék. Szeretnék egy (a technika adta lehetőségeket kimerítő) sorozatot hosszú záridőkkel. Jah!... a jól ismert elúszó felhők, elmosódó emberalakok, köddé összemosódó hullámok. Igen. De megpróbálom azért, hogy mégis más legyen. Végre van hozzá ND1000-es szűrőm! Vicc, hogy több éve tervezgettem a megvásárlását, de mindig másra kellett a pénzt, holott alap eszköze egy fotósnak. De nem panaszkodom! Ja! De már megtettem. Imhol két kép, ami csupán teszt. Nem szeretnék senkit a technikai problémákkal untatni, de már az elején látom, hogy sok esetben még az ND1000 is kevés. A mellékelt fotók 30 mp-s záridővel készültek, 22-es rekesszel és 100 ASA beállítással. Az én gépem 200 ASA mellett sokkal nagyobb dinamikát tud visszaadni és a 22-es rekesz ront a képminőségen, bár ez annyira nem érdekel. Meglátjuk, hogy mire megyek a dologgal. Az alanti két fotó kizárólag csak arra alkalmas, hogy érzékelje valaki a szűrő hatását, aki még nem ismeri. Látványos, de vigyázni kell majd vele, hogy ne a látvány próbálja meg "eladni" a képet. Persze lesz olyan is a BudapestZoom sorozatban, hisz az részben a látványról szól. Izgalmas kaland lesz, akárhogy is nézzük. Az idei év tehát a hosszú expó és a tájképek éve lesz részemről!



2015. december 1., kedd

Egy kiállítás képtelenségei


ÁLOM EGY KIÁLLÍTÁS UTÁN

Most, hogy leszedtem az Aranytízben a képeimet a falról, tudat alatt aggaszthat fotóim, fotográfusi létem további sorsa. Legalábbis ez derült ki számomra egy álmomból, miből fél órája felriadva még fél óra múlva is úgy gondolom, hogy azonnal le kell jegyeznem, mert kár lenne elfelejteni. Az álom a következő volt.
Hogy hogyan keveredtem a szituációba, hogyan jutottam a "lehetőséghez", hogy az Aranytízben kiállított anyagot azonnal egy új helyszínen állíthassam ki, már nem tudom. Lehet, hogy azt meg sem álmodtam tisztességesen, de annál életszerűbben éltem meg az álombéli eseményeket a megnyitó előtti percektől. Ezt írom most meg lehetőleg úgy, hogy ti is ott érezzétek magatokat. Semmit sem most találok ki, még tisztán emlékszem mindenre hálistennek és ez épp elég szórakoztatónak ígérkezik.
Kicsit izgulok. Nem az a feszítő izgalom, ami előző kiállításom előkészületei során egyre inkább feszített, hanem inkább valami bizonytalanságérzet valahol a háttérben. Hamarosan megnyitó és én még munkásruhában, fogóval a kezemben keresem azt, aki majd megnyitja a kiállításomat. A helyszín kissé fura, de most már nincs visszaút. Képzeljetek el egy lakótelepi úgynevezett "dühöngőt", ahol a kamaszok focizni szoktak. No, ez hasonló, csak a szokásos magas drótkerítés helyett mindössze másfél méter magas kerítés van és lépcsőzetesen három padsor, mint a vidéki focipályáknál, de ez jóval kisebb. Nyár van. Ebből jövök rá először, hogy álmodom, mivel most meg tél. Felfigyelek az ajtónál egy alakra, aki valakinek mutogat, aki kíváncsian les be a párás ablakon (!). Igen, erzsébetvárosi lepukkant bérlakás ótvaros, üvegezett ajtaját kell elképzelni bepárásodott üveggel. Tehát azon túl már tél lehet, csak a "dühöngőben" van nyár. Odasietek az illetőhöz és meglátom az ajtó üvegében Bornai Tibit és még valakit, akit nem ismerek. Dráni arca nem látszik, de hajgombócáról és magasságáról egyértelműen beazonosítom. Mutogatok neki, hogy jöjjön be, mert épp most nyílik itt egy kiállításom. Vonakodik. Ő már tudhat valamit, holott ez az én álmom. Végül bejön és elvegyül az emberek közt, akik közben helyet foglaltak a padokon, de sokan még lézengenek. Felfogom, hogy pár percem van átöltözni. Jó érzés, hogy végül legalább egy kedves ismerős jelen van a megnyitón, mert amúgy csupa ismeretlen arc...
Odasietek ahhoz a hátsó padsorhoz, ahol a szerszámok közt a tisztességesnek mondható ruhámat készítettem elő és ekkor már mikrofont is ragad a polgármester, aki szemmel láthatóan rendkívül zavarban van, mert az utolsó pillanatban tudta meg, hogy neki kell megnyitnia a kiállítást. Én lázas sietséggel gatyára vetkőzöm ott a közönség hátsó sorainak védelmében, de amikor már gatyában vagyok, nem találom a ruhámat. Ellopták. Ebben a pillanatban már szólít is a polgármester és én kapkodva húzom vissza magamra a munkásruhámat, de közben valami rettenetesen nem stimmel ezzel az egész kiállítással. A polgármester próbál a képeimről beszélni. Körbemutat és én is csak akkor látom, hogy a drótkerítéseken kismamaboltok és egyéb üzletecskék, szolgáltatások hipergagyi, napszítta molinók lógnak és csak elvétve látni néhány odatámasztott fotómat a kerítés tövébe.
BELÉMHASÍT A TÉNY, HOGY ELFELEJTETTEM KIRAKNI A KÉPEIMET!
A zavartan makogó polgármestertől átveszi a szót valami szervezőféle és próbálja menteni az egyre kínosabb helyzetet. "Addig is néhány szót a polgármester úrról..." - mondja, és tényleg róla kezd el beszélni. Én öltözés közben még mindig azon ámulok, hogy hogyan felejthettem el kirakni a képeimet a saját kiállításomon! HOGYAN?! Végre felöltözöm. Farmer, sárga, teleizzadt póló, de szarok bele, most már minden mindegy. Elkezdek előre nyomulni a tömegben (mert az bezzeg van, hogy minél jobban égjen a pofám), de mielőtt a mikrofont átvehetném, belibben elém egy borvirágos képű fickó, elkapja a mikrofont és elkezd magyarnótákat énekelni! Az embereket ez valahogy egyben tartja. Nem szélednek szét csalódottan. Rájövök, hogy semmi baj, mert azt sem tudják, hol vannak és egyáltalán nem érdekli őket a kiállítás. A magyarnótás fickó nagy meglepetésemre egyetlen nóta után udvariasan átadja a mikrofont és én valami fanyar, legyintős poénkodással oldva bevallom a közönségnek azt, amit úgyis látnak (ill. nem látnak): A KÉPEKET ELFELEJTETTEM KIAKASZTANI.
Amikor ezt elmondom, fura módon néhányan mégis érdeklődni kezdenek. Feltűnően sok a kutyás néni és bácsi. Egy ilyen kis csapat jön oda hozzám, hogy azért azt a néhány képet, amit a porban fekve, kerítésnek támasztva látni lehet, mutassam meg nekik, mondjak róluk néhány szót. Mindjárt elsőnek felemelnek egyet amin akkor látom meg, hogy kurvára sötét. Teljesen értelmezhetetlen a tartalom. magyarázkodok, hogy ez speciális fényviszonyoknál érvényesül. Vonatsínek egyébként, amik keresztet formálnak. Aztán görnyedve haladunk előre, mint a guberálók és kerülnek elő az egyre komolyabb problémák. Az egyik kedvenc képem például egy fának van döntve és le van hugyozva. Kiderül, hogy ez a placc valójában egy kis aréna szerű kutyafuttató. Már mindenről lemondtam, bár nem is kér tőlem számon senki semmit, csak úgy érdeklődnek, mintha az én képeim, az én kutyám lenne... Nem értem, de elfogadom a helyzetet, hogy így alakult. Nyolc-tíz számomra is ismeretlen képemet tudom így összeszámolni ott a kutyaszaros porban és kezdek beletörődni, hogy ennyi van, ez van.
BOCS A KÉSÉSÉRT, DUGÓ VOLT!
Hallom ekkor Kiss Kornél barátom vidám kurjantását. Felnézek és ő ott áll tőlem két méterre, Mellette Dolgoborodov Alekszander barátom. Mosolyogva néznek rám és vidáman támaszkodnak egy halom vérprofin bekeretezett, gyönyörűen nyomtatott nagyméretű  fotómra, amit ebben a pillanatban hoztak megkésve és odahordtak szép, hűvös halomba. Így tudom meg, hogy hát EZÉRT nem lettek kirakva képeim! És rettenetesen hálás vagyok nekik ezért a késésért, ahogy körbenézek a "kiállítás helyszínén.
Körülbelül ennyi volt az álom, amiből felriadtam leizzadva, mint egy orosz novellahős.



2015. november 27., péntek

ARANYTÍZ – lapozó

A falakon látható 30 képen túl volt még két lapozó is. Ezt az anyagot közlöm most itt.

Warning! ©Lantos p. István