Hosszú hónapok óta nem történt már velem olyan, hogy csak úgy járom Budapest utcáit és ha valami érdekeset látok, akkor ott megállok és fotózok. Józsefvárosban akadt épp dolgom, ahol még mindig találok témát. Kényelmesen sétáltam (ill. rolliztam) a kopott házak homlokzatai, kapui közt válogatva, amikor az egyik ház (elnézést, hogy pontos címet nem írok) kapujában megláttam egy éppen hazaérkező urat, akit megítélésem szerint érdemesnek láttam megszólítani.
Megkértem őt, engedjen be, hadd fotózzam belülről is a házat. Néhány másodpercig gyanakodva nézett rám, de aztán beengedett és 5-6 mondat váltása után már úgy beszélgettünk, mint két régi ismerős. hamarosan kiderült, hogy akár lehetnénk is régi ismerősök. Az úr nem más volt, mint Győrffy Sándor festőművész. Természetesen rengeteg közös ismerősünk, barátunk van, kicsi a világ hál'istennek.
A tervezett fotózás így elmaradt, mert legalább egy órát beszélgettünk. Végül még egy dedikált albumot is kaptam tőle, aminek nagyon örültem. Már épp elköszönőben voltam úgy 10 perce a gangon állva, amikor az udvarra lenézve megláttam egy idős bácsit. Igen, egy idős bácsi egy ledurrant bérház udvarán jó, de elkoptatott téma.
Ki is derült hamar, hogy Béla bácsiról egy, a házban lakást bérlő külföldi diák már készített egy fotósorozatot és filmet is. De azért én nem éreztem azt mégsem, hogy lekéstem volna bármiről, csupán egy következő járattal érkező utasnak tekintve magam megkérdeztem Béla bácsit, hogy készíthetek-e vele egy fotóriportot.
Azonnal nemet mondott és azt ezt követő bő egy órában részletesen kifejtette, hogy miért nem. Természetesen közben ő maga is rájött, hogy ha vázlatosan is, de az egész életét elmesélte, néhány részletet három-négy alkalommal is. Én közben csupán néhány portrét készítettem róla egy Helios objektívvel.
Annyiban maradtunk, hogy később meglátogatom, amikor valóban sok időm lesz és egy gazdagabb képanyaggal tarkított bejegyzést írok az ő életéről itt a blogomban. Ígérhetem, hogy lesz a bejegyzésben az itt látható képeknél sokkal izgalmasabb, a szövegben pedig történelem, szomorúság és vidámság egyaránt.
A tervezett fotózás így elmaradt, mert legalább egy órát beszélgettünk. Végül még egy dedikált albumot is kaptam tőle, aminek nagyon örültem. Már épp elköszönőben voltam úgy 10 perce a gangon állva, amikor az udvarra lenézve megláttam egy idős bácsit. Igen, egy idős bácsi egy ledurrant bérház udvarán jó, de elkoptatott téma.
Ki is derült hamar, hogy Béla bácsiról egy, a házban lakást bérlő külföldi diák már készített egy fotósorozatot és filmet is. De azért én nem éreztem azt mégsem, hogy lekéstem volna bármiről, csupán egy következő járattal érkező utasnak tekintve magam megkérdeztem Béla bácsit, hogy készíthetek-e vele egy fotóriportot.
Azonnal nemet mondott és azt ezt követő bő egy órában részletesen kifejtette, hogy miért nem. Természetesen közben ő maga is rájött, hogy ha vázlatosan is, de az egész életét elmesélte, néhány részletet három-négy alkalommal is. Én közben csupán néhány portrét készítettem róla egy Helios objektívvel.
Annyiban maradtunk, hogy később meglátogatom, amikor valóban sok időm lesz és egy gazdagabb képanyaggal tarkított bejegyzést írok az ő életéről itt a blogomban. Ígérhetem, hogy lesz a bejegyzésben az itt látható képeknél sokkal izgalmasabb, a szövegben pedig történelem, szomorúság és vidámság egyaránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése