ÁLOM EGY KIÁLLÍTÁS UTÁN
Most, hogy leszedtem az Aranytízben a képeimet a falról, tudat alatt
aggaszthat fotóim, fotográfusi létem további sorsa. Legalábbis ez derült ki
számomra egy álmomból, miből fél órája felriadva még fél óra múlva is úgy
gondolom, hogy azonnal le kell jegyeznem, mert kár lenne elfelejteni. Az álom a
következő volt.
Hogy hogyan keveredtem a szituációba, hogyan jutottam a
"lehetőséghez", hogy az Aranytízben kiállított anyagot azonnal egy új
helyszínen állíthassam ki, már nem tudom. Lehet, hogy azt meg sem álmodtam
tisztességesen, de annál életszerűbben éltem meg az álombéli eseményeket a
megnyitó előtti percektől. Ezt írom most meg lehetőleg úgy, hogy ti is ott
érezzétek magatokat. Semmit sem most találok ki, még tisztán emlékszem mindenre
hálistennek és ez épp elég szórakoztatónak ígérkezik.
Kicsit izgulok. Nem az a feszítő izgalom, ami előző kiállításom
előkészületei során egyre inkább feszített, hanem inkább valami
bizonytalanságérzet valahol a háttérben. Hamarosan megnyitó és én még
munkásruhában, fogóval a kezemben keresem azt, aki majd megnyitja a
kiállításomat. A helyszín kissé fura, de most már nincs visszaút. Képzeljetek
el egy lakótelepi úgynevezett "dühöngőt", ahol a kamaszok focizni
szoktak. No, ez hasonló, csak a szokásos magas drótkerítés helyett mindössze
másfél méter magas kerítés van és lépcsőzetesen három padsor, mint a vidéki
focipályáknál, de ez jóval kisebb. Nyár van. Ebből jövök rá először, hogy
álmodom, mivel most meg tél. Felfigyelek az ajtónál egy alakra, aki valakinek
mutogat, aki kíváncsian les be a párás ablakon (!). Igen, erzsébetvárosi
lepukkant bérlakás ótvaros, üvegezett ajtaját kell elképzelni bepárásodott
üveggel. Tehát azon túl már tél lehet, csak a "dühöngőben" van nyár.
Odasietek az illetőhöz és meglátom az ajtó üvegében Bornai Tibit és még
valakit, akit nem ismerek. Dráni arca nem látszik, de hajgombócáról és magasságáról
egyértelműen beazonosítom. Mutogatok neki, hogy jöjjön be, mert épp most nyílik
itt egy kiállításom. Vonakodik. Ő már tudhat valamit, holott ez az én álmom.
Végül bejön és elvegyül az emberek közt, akik közben helyet foglaltak a
padokon, de sokan még lézengenek. Felfogom, hogy pár percem van átöltözni. Jó
érzés, hogy végül legalább egy kedves ismerős jelen van a megnyitón, mert amúgy
csupa ismeretlen arc...
Odasietek ahhoz a hátsó padsorhoz, ahol a szerszámok közt a
tisztességesnek mondható ruhámat készítettem elő és ekkor már mikrofont is
ragad a polgármester, aki szemmel láthatóan rendkívül zavarban van, mert az utolsó
pillanatban tudta meg, hogy neki kell megnyitnia a kiállítást. Én lázas
sietséggel gatyára vetkőzöm ott a közönség hátsó sorainak védelmében, de amikor
már gatyában vagyok, nem találom a ruhámat. Ellopták. Ebben a pillanatban már
szólít is a polgármester és én kapkodva húzom vissza magamra a munkásruhámat,
de közben valami rettenetesen nem stimmel ezzel az egész kiállítással. A
polgármester próbál a képeimről beszélni. Körbemutat és én is csak akkor látom,
hogy a drótkerítéseken kismamaboltok és egyéb üzletecskék, szolgáltatások
hipergagyi, napszítta molinók lógnak és csak elvétve látni néhány odatámasztott
fotómat a kerítés tövébe.
BELÉMHASÍT A TÉNY, HOGY ELFELEJTETTEM KIRAKNI A KÉPEIMET!
A zavartan makogó polgármestertől átveszi a szót valami szervezőféle
és próbálja menteni az egyre kínosabb helyzetet. "Addig is néhány szót a polgármester
úrról..." - mondja, és tényleg róla kezd el beszélni. Én öltözés közben
még mindig azon ámulok, hogy hogyan felejthettem el kirakni a képeimet a saját
kiállításomon! HOGYAN?! Végre felöltözöm. Farmer, sárga, teleizzadt póló, de
szarok bele, most már minden mindegy. Elkezdek előre nyomulni a tömegben (mert
az bezzeg van, hogy minél jobban égjen a pofám), de mielőtt a mikrofont
átvehetném, belibben elém egy borvirágos képű fickó, elkapja a mikrofont és
elkezd magyarnótákat énekelni! Az embereket ez valahogy egyben tartja. Nem
szélednek szét csalódottan. Rájövök, hogy semmi baj, mert azt sem tudják, hol
vannak és egyáltalán nem érdekli őket a kiállítás. A magyarnótás fickó nagy meglepetésemre
egyetlen nóta után udvariasan átadja a mikrofont és én valami fanyar, legyintős
poénkodással oldva bevallom a közönségnek azt, amit úgyis látnak (ill. nem
látnak): A KÉPEKET ELFELEJTETTEM KIAKASZTANI.
Amikor ezt elmondom, fura módon néhányan mégis érdeklődni kezdenek.
Feltűnően sok a kutyás néni és bácsi. Egy ilyen kis csapat jön oda hozzám, hogy
azért azt a néhány képet, amit a porban fekve, kerítésnek támasztva látni
lehet, mutassam meg nekik, mondjak róluk néhány szót. Mindjárt elsőnek felemelnek
egyet amin akkor látom meg, hogy kurvára sötét. Teljesen értelmezhetetlen a
tartalom. magyarázkodok, hogy ez speciális fényviszonyoknál érvényesül.
Vonatsínek egyébként, amik keresztet formálnak. Aztán görnyedve haladunk előre,
mint a guberálók és kerülnek elő az egyre komolyabb problémák. Az egyik kedvenc
képem például egy fának van döntve és le van hugyozva. Kiderül, hogy ez a placc
valójában egy kis aréna szerű kutyafuttató. Már mindenről lemondtam, bár nem is
kér tőlem számon senki semmit, csak úgy érdeklődnek, mintha az én képeim, az én
kutyám lenne... Nem értem, de elfogadom a helyzetet, hogy így alakult.
Nyolc-tíz számomra is ismeretlen képemet tudom így összeszámolni ott a
kutyaszaros porban és kezdek beletörődni, hogy ennyi van, ez van.
BOCS A KÉSÉSÉRT, DUGÓ VOLT!
Hallom ekkor Kiss Kornél barátom vidám kurjantását. Felnézek és ő ott
áll tőlem két méterre, Mellette Dolgoborodov Alekszander barátom. Mosolyogva
néznek rám és vidáman támaszkodnak egy halom vérprofin bekeretezett, gyönyörűen
nyomtatott nagyméretű fotómra, amit ebben
a pillanatban hoztak megkésve és odahordtak szép, hűvös halomba. Így tudom meg,
hogy hát EZÉRT nem lettek kirakva képeim! És rettenetesen hálás vagyok nekik
ezért a késésért, ahogy körbenézek a "kiállítás helyszínén.
Körülbelül ennyi volt az álom, amiből felriadtam leizzadva, mint egy orosz
novellahős.
