Ősszel könnyedén lemondok a fekete-fehérről. Hangulatomat továbbra is a színek nélküli, de ropogós tónusok tükröznék leghívebben, de azért lássuk be, az ősz, az ősz! A sok-sok gond, ami ebben az évben rám nehezedett, adott egy kis menekülési lehetőséget, bár ritkán élek vele. Gyönyörű környéken lakhatok. Igaz, ki tudja, meddig, ki tudja, innen hova tovább? Most jó, most szép. Ilyen az ősz is. Még utoljára vidám, vad színekkel búcsúztatja a (számomra dögunalom) nyarat, hogy aztán ezzel az utolsó lendülettel el bírjuk viselni egy darabig azt a hideg, sötét szürkeséget, ami egy városban a telet jelenti. Mert egyébként a tél is ünnep önmagában, ha nem beázós cipőben kell tapicskolni a locspocsban. De síelni nem tudok, módomban sem áll. Próbálhatok gyűjteni téli cipőre, próbálhatok gyűjteni a tönkrement legfontosabb objektívem javíttatására, próbálhatok sok mindent... Életemben először úgy érzem, hogy nem tudom befolyásolni, sem figyelmen kívül hagyni az évszakok könyörtelen egymásutániságát.
A kép alatti linken láthatjátok a többit. Semmi rendkívüli, csak egy-két séta eredménye. Szokás szerint nem akarom megváltani a világot, de az sem engem.
Most, hogy elkezdtem végre egyáltalán fotózni a környéket, rá kellett jönnöm, hogy miért is tetszik nekem itt annyira. Ez az egyszerre vidékies és polgári hangulat Pestújhelyt idézi, ahol felnőttem. Persze csak idézi, mert azért teljesen más környezet ez, de van benne valami és ez épp elég ahhoz, hogy nagyon szeressem ezt a környéket.
Közben az albumhoz a Picasa önkényesen hozzácsapott 2006-os farkaslakai képeket. Tekintsétek bónusznak, mert ha megőrülök, akkor sem tudom törölni őket. Hihetetlen szar ez a Picasa, sose használom többet.
