Az a semmihez sem hasonlítható szeretet fotózható-e, amit egy szülő a gyermeke iránt érez? Én mindig elégedetlen vagyok, akármelyik lányomat fotózom. Próbálkozom tovább.
Erről a képről önző módon ismét saját gyermekkorom jut eszembe, amikor nagymamámnál nyaraltam. Későnkelő voltam már akkor is. A nap csak 8-9 körül sütött be a szoba ablakán, akkor is keskeny csíkban. De ez nekem elég volt. Elbűvölve néztem a fényben kavargó finom aranyport (itt csupán néhány pihe dereng) és megvártam, míg a nap sugara elérte az asztalon hűségesen várakozó kékes színű kancsót és a vizespoharat. A kancsóban reggelre mindig csodabuborékok híztak, hogy a fényben ragyogva még vidámabb, izgalmasabb látványt nyújtson. Ez az ünnepélyes szerartás néhány percig tartott, ahogy a nap állása változott. Azt hiszem, a fény természete, az a csoda, amit tenni tud, akkor fogott meg először.
Legyen hát ez a kép a gyermekem, a fény, az élet szeretetének egyik képe.
4 megjegyzés:
Hm.
Érdekes, hogy elégedetlen vagy velük. Persze gondolom, szakmai szemmel. Pedig hát a legeslegszebb képeid mind Emmásak. Laikus szemmel.
ezexerint nyilván fotózható az a szeretet.
(meg persze Pirósak meg Julisak, csak mostanában Emmásakat láttam.)
:) Kicsit megnyugtattál.
igen ez az aranypor. most, hogy írtad, eszembe is jutott, hogy én is sokszor láttam valaha.
a szeretetet pedig nagyon szépen megmuttattad.
Megjegyzés küldése