Megvan, hogy ki az a három fotográfus, aki idén a CAPA NAGYDÍJért versenyezhet. A három szerencsés jelölt már így is magáénak tudhat 500-500 000 Ft díjat, de a nagydíjas még további 3 500 000 Ft ösztöndíjban részesül. Ez önmagában egy nagyszerű dolog. Bár havonta lenne minden művészeti ágban ilyen hatalmas lehetőség! Lelkes mégsem tudok lenni. Nem szeretnék anyagiasnak tűnni, nem arról van szó, hogy irigylem a jutalmat bárkitől, ha MEGÉRDEMLI. Azt sem gondolom, hogy az én tisztem lenne megítélni, hogy ki érdemli meg, hiszen pályázni sem pályáztam és nem is fogok soha erre a díjra, mert tudom, hogy még mindig nem dolgoztam meg az esélyre sem. DE AKKOR MIT GONDOLJAK ARRÓL A HÁROM PÁLYAMUNKÁRÓL, AMI MOST KIVÁLASZTATOTT? Mielőtt dohogásba kezdenék, bemásolok egy idézetet a CAPA KÖZPONT honlapjáról:
"A Capa-nagydíjat minden évben olyan, a fotográfia bármely ágában dolgozó alkotó kaphatja, aki szakmailag megalapozott múlttal rendelkezik és korábban kiemelkedő tehetségről tett tanúbizonyságot. A Capa Központ az ösztöndíjak és a díj kiosztásával is hangsúlyozni szeretné elkötelezettségét a társadalmat gazdagító kreatív művek elkészülése mellett. Az ösztöndíjak és a díj az alkotók további fejlődését és jövőbeni kísérletezésének előmozdítását szolgálja."
Világos, nemes beszéd! Ez kell ide! Illetve szép szavak... A valóság már sokkal csúnyább. A pályamunkák olyannyira igénytelenek, tartalmatlanok és flegmán beleszarósan odacsapott nagy semmik, hogy azt egyetlen fotográfus sem hagyhatja szó nélkül, aki kicsit is becsüli valamire a FOTOGRÁFIÁT, mint szakmát és művészeti ágat. Ismétlem, nem képzelem magam zsűrinek a zsűri helyett, de a most kiemelt munkák minősége, milyensége egyszerűen kihívó felhatalmazást jelent számomra arra, hogy személyes véleményemet mégis megírjam a blogomban. Hangsúlyozom, személyes véleményt írok, nem tanítok a MOME-n, nem vezetek galériát és nem szervezek nemzetközi fotókiállításokat. Nem csinálok semmit, csak fotózok. Öt galériát fogok belinkelni. Egyedül Vancsó Zoltánt kértem meg, hogy képet közölhessek tőle a link mellé. A többiektől nem szeretnék fotót látni a blogomon... Vancsó Zoltán szintén pályázott, de ő nincs a díjazottak között. Az ő pályázati anyagát kontrasztként közlöm és azért, mert körülbelül ugyanabban a másodpercben háborodtunk fel az eredmények láttán a Facebookon. Ha rosszmájú akarok lenni saját magammal, akkor azt mondom, hogy ő most ebben a véleményalkotásban egy erős szövetséges, akinek galériáját megmutatva bizonyíthatom felháborodásom jogosságát. Zoli galériájának linkjét találjátok a bejegyzés legvégén. Annyit még hozzáteszek, hogy én magam elolvastam a nyertesek önéletrajzát, szinopszisát is, nehogy valamit félreértsek. Ajánlom a téma iránt komolyan érdeklődőknek, hogy ők is olvassák el!
"A Capa-nagydíjat minden évben olyan, a fotográfia bármely ágában dolgozó alkotó kaphatja, aki szakmailag megalapozott múlttal rendelkezik és korábban kiemelkedő tehetségről tett tanúbizonyságot. A Capa Központ az ösztöndíjak és a díj kiosztásával is hangsúlyozni szeretné elkötelezettségét a társadalmat gazdagító kreatív művek elkészülése mellett. Az ösztöndíjak és a díj az alkotók további fejlődését és jövőbeni kísérletezésének előmozdítását szolgálja."
Világos, nemes beszéd! Ez kell ide! Illetve szép szavak... A valóság már sokkal csúnyább. A pályamunkák olyannyira igénytelenek, tartalmatlanok és flegmán beleszarósan odacsapott nagy semmik, hogy azt egyetlen fotográfus sem hagyhatja szó nélkül, aki kicsit is becsüli valamire a FOTOGRÁFIÁT, mint szakmát és művészeti ágat. Ismétlem, nem képzelem magam zsűrinek a zsűri helyett, de a most kiemelt munkák minősége, milyensége egyszerűen kihívó felhatalmazást jelent számomra arra, hogy személyes véleményemet mégis megírjam a blogomban. Hangsúlyozom, személyes véleményt írok, nem tanítok a MOME-n, nem vezetek galériát és nem szervezek nemzetközi fotókiállításokat. Nem csinálok semmit, csak fotózok. Öt galériát fogok belinkelni. Egyedül Vancsó Zoltánt kértem meg, hogy képet közölhessek tőle a link mellé. A többiektől nem szeretnék fotót látni a blogomon... Vancsó Zoltán szintén pályázott, de ő nincs a díjazottak között. Az ő pályázati anyagát kontrasztként közlöm és azért, mert körülbelül ugyanabban a másodpercben háborodtunk fel az eredmények láttán a Facebookon. Ha rosszmájú akarok lenni saját magammal, akkor azt mondom, hogy ő most ebben a véleményalkotásban egy erős szövetséges, akinek galériáját megmutatva bizonyíthatom felháborodásom jogosságát. Zoli galériájának linkjét találjátok a bejegyzés legvégén. Annyit még hozzáteszek, hogy én magam elolvastam a nyertesek önéletrajzát, szinopszisát is, nehogy valamit félreértsek. Ajánlom a téma iránt komolyan érdeklődőknek, hogy ők is olvassák el!
Fátyol Viola
Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél
Találó cím! Mert fáj, amit velem tett a fotói által! Ahogy Fátyol Viola galériáját végignézem, az az érzésem támad, hogy ezek nem fotográfiák. Viola korrektül leírja, mi volt a szándéka ezzel a technikailag, stílusában is teljesen koncepciótlan zagyvasággal, de a szinopszist olvasva sem világos számomra, hogy mit szeretne megmutatni fotóalanyaiból. Jobban járt volna mindenki, ha csak szinopszist ad be képek nélkül. Annyit látok magam előtt, hogy hol ilyen, hol olyan eszközzel készített fotók sorakoznak egymás után, amiken a népdalkör Violához oly közel álló tagjai kényszeredetten szerepelnek, vagy éppen ott sincsenek inkább. Most hagyjuk a vakutechnikát, amiről egyes streetfotósok jutnak eszembe, csak ők jól alkalmazzák, mert úgy is lehet, hagyjuk a világoskék háttér előtt készült iskolai tablóképszerű borzalmakat is, melyeken a kórus tagjai éneklés közben a lehető legelőnytelenebb pillanatokban (igen, értem, hogy szándékos!) lettek nem is lefotózva, inkább kivégezve... Felejtsünk el minden tradíciót és próbáljuk keresni a képek üzenetét friss szemmel! (No, erről eszembe jutott egy régebbi fotópályázat, mely tartós vérnyomás-ingadozást idézett elő nálam) Viola fotói annyira egyértelműen dilettáns, még öncélúnak sem nevezhető semmik, hogy azt valóban érdemes lenne tanítani a MOME-n de elrettentő példaképp. Létezik befejezetlen regény, festmény és zenemű, de hogy befejezetlen fotókat tud valaha valaki produkálni, azt nem gondoltam volna. Hát most megtörtént! A Zsűri tehát a látott képek alapján úgy gondolta, hogy ennek a munkának kiemelt szerepe van társadalmi, művészeti életünkben és korrekt összeggel lendíti az alkotót céljai megvalósítása felé. Csak hát nincs célja. Bevallom, előre rettegek, hogy valamikor létrejön az az album, amit Fátyol Viola tervez, (mégis van cél, öncél) mert az bizony csak néhány embernek lesz jó: Az "alkotónak" önigazolásképp, a nyomdának és azoknak akik valamilyen módon hasznot húznak a kiadásból. A szakmának és a fotográfia rajongónak azonban semmiféle haszna nem származik ebből a sorozatból.
Ficsór Zsolt
SOROKSÁR
(Most látom, hogy a galériák nem külön-külön linek jönnek be, úgyhogy kattintsatok a galériára értelemszerűen.)
"2015 NYARÁN JÖTT EGY LEHETŐSÉG, ÚGY NÉZ KI MEHETEK "DOLGOZNI"
SOROKSÁRRA. A POLGÁRMESTERNEK KAMPÁNYVIDEÓT KELL CSINÁLNI, HA TETSZIK
NEKI ÉS MEGVÁLASZTJÁK, ÁLLANDÓ FOTÓSAI LEHETÜNK! ELSŐRE JÓL HANGZOTT,
TALÁN MÉG NEM IS FIZET ROSSZUL, MEG IS ÉRNÉ HA NEM LENNE OLYAN MESSZE...
AHOGY TELT AZ IDŐ A HOZZÁÁLLÁSOM IS VÁLTOZOTT.
SZERETEK TÖMEGKÖZLEKEDÉSSEL UTAZNI, AKÁR ÓRÁKON KERESZTÜL IS. JÓL ESIK
FELFEDEZNI A KÜLVÁROST, MÁR UNOM A RÉGI KÖRÖKET.
AZ ELEJÉN MÉG MEGSZEPPENVE, MINT EGY KEZDŐ, VÉGZEM FELADATOM, DE RÁÉRZEK
A HELYZET SZÜRREALITÁSÁRA ÉS ELKEZDEK MAGAMNAK IS FOTÓZNI, CSAK HOGY
ELTELJEN A VÁRAKOZÁSI IDŐ ÉS PERSZE, HOGY NE UNATKOZZAK.
PÁR ALKALOM UTÁN MÁR SZERETTEM KIJÁRNI, TORTÚRA VOLT (ÉS CD-N KELLETT
KIVINNI AZ ANYAGOKAT) , DE TUDTAM, HA KIMEGYEK BIZTOS TALÁLOK VALAMI
KEDVEMRE VALÓT.
EZ A HELY EGY VIZUÁLIS KINCSESBÁNYA!"
Nem kifejezetten rokonszenves hozzáállás szimpatikusra szelídülő befejezéssel az utolsó mondatoknál. Most hirtelen egy emlék jutott eszembe. Egy igen kellemetlen emlék. A '80-as években több újságnál is fotóztam külsősként. Fiatal voltam, lendületben voltam, volt lehetőség, siker, minden. Illetve pénz nem nagyon, de most az mindegy. Az egyik népszerű napilapnál adtam le anyagot a szerkesztőnek. Leraktam a gondosan, sajátkezűleg nagyított képeket az asztalra. Ekkor belépett az újság egyik "nagy" fotósa, végigmért és a fotóimra sikló tekintettel egy időben rárakta a képeimre a kezében tartott, félig megcsócsált szendvicsét... Nos, ezt én egy végtelenül primitív, megalázó cselekedetnek tekintettem akkor és most is annak gondolom, de most én kimegyek a konyhába, megkenek egy kenyeret mindkét feléről vastagon zsírral és Ficsór Zsolt galériáját megnyitva belenyomom a monitorom kellős közepébe és szét is kenem kéjjel! Lassú, de határozott mozdulatokkal teszem opálossá a képernyőt a zsírral. Adok egy kis analóg effektet ezeknek a vérlázítóan szar képeknek, amiket volt pofája beadni zsűriztetni és volt pofája a zsűrinek ezt díjazni! Csendesen megszólal közben bennem Esterházy intő bölcselete: "Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá." De hiába! Nem megy! Vállalom, hogy egyik kezemben zsíroskenyérrel, másikban sörrel, fejemen svejcisapkával, munkásoverallban bölcselkedek egy kocsmában a magam szintjén. Ezek a fotók ANNYIRA ROSSZAK, hogy nem érdemelnek meg semmiféle elemzést, összehasonlítást irányzatokkal. Igaz, a jó fotókat pedig nem KELL elemezni. "Vizuális kincsesbánya." TUDJUK, DE NEM LÁTJUK! Ha elfogadjuk, hogy a fotóművészetnek vérfrissítésre van szüksége, akkor is csak annyi jut eszembe erről a sorozatról, hogy gyilkolni támad kedvem! Tegyük fel, hogy megöregedtem. Vén trotty vagyok, aki elakadt az olyan neveknél, mint ... nem! nem mondok neveket inkább! Szóval elakadtam a nagy fotósoknál. Akadémista vagyok és már nem elég rugalmas ahhoz, hogy értékelni tudjak egy ilyen hatásos munkát. Mert hatásos, hiszen kétszáz a vérnyomásom, tehát valamit elért a képeivel. Próbálom kategóriákba sorolni. Nem megy! Tehát MŰVÉSZET! De mégiscsak találtam megfelelő kategóriát! KUKA! Mégsem művészet.Mindezeket pedig úgy írtam le, hogy megértettem Ficsór Zsolt szándékát és azt is elmondhatjuk, hogy észreveszi a finom részletekben rejlő lehetőségeket, de ez a tálalási forma számomra emészthetetlen.
Timár Sára Erzsébet
Kultúrház
Az egyedüli sorozat, ami bölcsen a végére hagyva némi megnyugvást jelenthet. Van világosan megfogalmazott szándék, az tisztességesen meg is van fotózva és még mond is valamit nekem. Ez a sorozat sem vesz le a lábamról, ez sem vág a falhoz és erről sem gondolom azt, hogy Robert Capa adná hozzá a nevét, de legalább nem vérlázítóan pofátlanul semmitmondó gagyi. Számomra a fotográfia nem egy mellékes tevékenység a többi mellett, hanem van a fotográfia és azon kívül meg minden más. Tehát ha nem látom, hogy hogy életformája egy alkotónak a fotó, hanem csak egyfajta mellékes játék, akkor az nekem már nem hiteles. Tímár Sára Erzsébet képeinél felfedezni vélem a fotográfusi létezés iránti érdeklődést, a témához némi alázattal és figyelemmel közeledő emberi magatartást, de nem látok semmi egyéniséget, semmi kirívót ezekben a képekben sem.
Elnézést kérek a finalistáktól, akik sokkal rangosabb anyagot adtak be, de cserébe kérlek titeket, hogy nézzétek meg az ő galériáikat, mert azok sokkal jobbak.
Tiszta pillanatimban próbáltam megfejteni a koncepciót, ami alapján ezt a három nevet kiragadta a zsűri a nyilván nem névtelen többi pályázó közül... tényleg! Miért nem láthatjuk a többiek munkáit? Egy kapaszkodót és elkeserítő magyarázatot találtam, mégpedig az egyik zsűritag (állítólag fotóművész) galériáját. Itt a linkje, nézzétek meg, hátha segít valamit: http://www.marinapaulenka.com/
Végül hadd mutassam be azt a sorozatot, amit a zsűri nem tartott méltónak arra, hogy alkotóját a díjjal további munkájában támogassa. Vancsó Zoltánról van szó. Ő már ért el komoly sikereket, mondhatnánk, hogy mit neki még egy díj? De ez nem így megy. Ha valaki jó, az jó és kész. Ez a díj állítólag azokat segíti, ösztönzi, akik már megdolgoztak érte. Valamiért, valami alapján megérdemlik! A három díjazottról ez nem mondható el! Zoliról pedig igen! A zsűri tehát LEGALÁBB egy olyan alkotót kidobott, akinek egészen kivételes látásmódja van. Kidobott egy olyan sorozatot, ami ésszel és lélekkel lett megalkotva. Egy olyan sorozat nem kerülhetett a legjobbak közé, amelyiket végignézve már nem kell elmagyaráznunk, hogy mi az a FOTOGRÁFIA, mi az a FOTÓMŰVÉSZET. Számomra az izgalmas az ő sorozatában, hogy a legtöbb képnél elég lett volna néhány centiméterrel más szögből fotózni, hogy elveszítse tartalmát, üzenetét, de mégsem érzem mértanilag kiszámított, merev jelenetnek egyiket sem. Mind egy apró történet, állófilm sok mondanivalóval, múlttal, jelennel és jövővel. Zoli képei tartalmilag dinamikusak a fenti fiataloké pedig statikus, egy helyben toporgó tényrögzítések. De nézzétek meg inkább a szóban forgó munkákat a képre kattintva!
 |
| Fotó: ©Vancsó Zoltán |
Összegzésképpen csak annyit talán, hogy részben a digitális technikának köszönhetően a fotóművészet is új utakat keres. Talál is, csak nem ezen a Capa pályázaton. Ez így lenne új technikák nélkül is persze, de azért azok a fotográfusok, akik még filmes géppel kezdtek dolgozni, elsajátítottak egy olyan látás-és gondolkodásmódot, aminek megértése a mai fiatalok számára már inkább csak egy érdekes kísérlet maradt nem pedig állandó gyakorlat. Lehet, hogy én nem foghatom fel, hogyan gondolkodik a fotográfiáról egy újabb nemzedék. Nem követem az új irányzatokat, de abban biztos vagyok, hogy 30 év fotózás után meg tudom ítélni, mi jó és mi nem. Mi értékes és mi nem. Erre jó példa a tavalyi nagydíjas, Kudász Gábor Arion, akinek gondolkodásmódja teljesen idegen tőlem a fotográfiát illetően, mégis azt mondhattam, hogy oké, ez egy másik út. Nem mellékes az sem, hogy ő tökéletesen bánik a technikával is. Az idei befutókról a fentieknél többet nem is érdemes beszélni. Fölösleges pénzkidobás fölösleges képekre. De ilyen lett a világ. Megalázónak és felháborítónak tartom, hogy Robert Capa nevével fémjeleznek egy ilyen jelentősnek szánt, de csak anyagi értelemben annak tekinthető díjat.
