2013. július 21., vasárnap

Minden eladó

Tettem nemrég egy utlosó kísérletet arra, hogy az utcán árulhassam a képeimet. Amikor az ötker megfelelő irodájában leadtam a cuccot, a hat kiválasztott helyből négyet már az ügyintéző viszadott egy határozott és gyors "REMÉNYTELEN-t" odabökve. Pedig hogy készültem! Készültem arra, hogy egy kicsit behozzak abból a lemaradásból, amit másoknak (és persze magamnak is) köszönhetően összeszedtem eddigi életemben. Készültem, hogy egy késői nekifutással felvegyem a harcot egy NULLÁVAL, akinek az egész város tele van a képtartó állványaival, amiken fotográfiának nem nevezhető látványelemek rikítanak... Állványt én is terveztem egyébként. Megmutatom.
Szerintem nekem tetszik :)

Így nézett volna ki a Váci utcában, ahol esélyt sem kaptam.
 Nos, ez tehát nem sikerült. De!!! Kellett volna nekem ez igazán? Vagy akár arra szükségem van, hogy BÁRHOL áruljam a képeimet? Sőt! Másnak szüksége van erre? Feltehetőleg bölcsebb dolog belátnom, hogy néhány vállveregetés és a helypénzeket + egyéb költségeket többnyire nem meghaladó bevétel fejében nincs értelme ezt csinálnom. A tömeg sörözni akar, szolizni és olyan dolgokra szórni a pénzt, amik lehetőleg a vásárlás után néhány perccel már a gyomrukban van, vagy elveszítik átmeneti vonzerejüket... Volt régen egy elméletem (még most is megvan valahol), miszerint az emberek oly módon szeretnek halhatatlanná válni, hogy lehetőleg minél hamarabb tönkremenő és jelentéktelen értékű tárgyakkal veszik körbe magukat. Erre remek példa a hajtogatott lufi, amit Csilla mellett vesznek a szülők elhomályosult tekintettel a szülők gyermekeiknek és nem veszik észre azt a fantasztikus újságot, amit ez a kicsi nő létrehozott NEKIK.

Persze semmi sincsen hiába. Csak nagyon fárasztó ezerszeres energiát fektetni azokba a dolgokba, amiknek valóban van értelmük. Egész életemben így éltem. Ilyen vagyok, nem tudok mást. De régen legalább fiatal voltam és sokkal lendületesebb. Volt lakásom, most már az sincs. Volt tartalékom: a jövőm. Ez is fogyóban. Miben hoggyek? Miben reménykedjek? És mindezt nem olyan keserűen, vádlón kérdezem ám, mint gondolhatná az, aki nem ismer. Kérdezem ezt fanyar mosollyal, választ nem várva.

Megjegyzés küldése