Oldalak

2018. október 19., péntek

SILENT - Angyalom

Az eredetileg felhasznált fotóm helyett átmenetileg ez a mondat áll...

Így szólított mindig: „Angyalom”.
Hétvégente jártam ki hozzá, nagyanyámhoz, a messzi külvárosba, ami kész Paradicsomnak tűnt, a kicsi, piros háztetőkkel, kertecskékkel, kész Paradicsom, a tízemeletes betondzsungelhez képest, ahol anyámékkal laktam.
Anyámmal meg az élettársával. Ó, de gyűlölöm ezt a szót azóta is. Pedig már messzi vagyok, jó messze onnan. Élettárs. Úgy hangzik, mintha azt mondanád, éles kés. Mért nem jó a férj meg a feleség? Annak legalább van valami értelme.
Na hagyjuk is. Illetve nem, persze, élettárs, élettársam minden ember, aki egy időben, egy helyen él velem. A zöldséges például. Vagy a pék. Amikor lemegyek reggel vásárolni.
Olyankor összefonódik a lelkünk. Ahogy teszi be a zacskóba tojást. A hagymát. Vagy a zsemlét.
Ahogy megfogja. Tudja, hogy körülbelül tíz perc múlva feltöröm és megsütöm, vagy kettévágom és megvajazom.
Összenézünk, a kezünk is összeér.
Üzen a tekintetével, sütöd a rántottát, annak a rosszéletű anyádnak? Meg annak a semmirevalónak.
A lépcsőházban összefutok a szomszéddal, necc-szatyorban viszi a dinnyét, nyár van.
„Angyalom!” - na, már ez is kezdi. „El kell húzni ebből az országból, míg szép vagy meg fiatal, de gyorsan, mert itt fogol megrohadni, azt nézhetsz a lyukon. Higgyél nekem.”
Azzal be is száll a liftbe, közben elmagyarázza, a dinnyét nem veszi a magyar ember úgy übtre-puffra, meg kell kopogtatni, legközelebb elmagyarázom, milyen hangja kell legyen, de most megjött a lift, szevasz.
Szevasz.
Odafent anyámék még az ágyban, sütök tojást nekik, anyámnak hagyma nélkül, a Feri bácsinak, mert van neve neki, de minek, hagymával, aztán jön is értem Sven, a nagy fekete Volvóval, feldudál, visz be a munkahelyemre, a Hotel Intercontinentálba, ott vagyok hátul mosogatólány, mert idegen nyelveket nem beszélek, de Sven azt mondja, kivisz Stockholmba, jó, először halat kell pucolni a gyárban, de szép vagyok meg dekoratív, az nem tudom, mi, de biztos. Megyek majd a ranglétrán felfelé.
Higgyél nekem, angyalom. Ne maradjál itt a koszfészekben.
Vasárnap végre, nagyanyámnál, a piros tetős házban. Nagyanyám paprikás krumplit főz, mi baj van azzal, nem egy Stroganoff bélszín, de ne finnyáskodjunk már, két háborút is megéltem, mégis itt vagyok, na, pucoljad meg, főzzünk, enni kell, mert különben ványadtka leszel meg sápkóros, és nem kellesz majd a kutyának se, te lány, angyalom.
Te vagy az én szívem csücske, tudod te azt.
Vasárnap este jön Sven. Lobogtat a kezében valamit.
„Repülőjegy. Megyünk Stockholmba. Arany életed lesz. Ne ellenkezzél, Angyalom.”
Nem ellenkezek.
Beülök a Volvóba, megyünk haza, a tízemeletes ontja magából a forróságot, az izzadtságszagot, meg ki tudja, mit még, nem számít, egy éjszakát kibírok.
Sven mondja, hajnalban jön értem. Jó.
Várom a liftet.
Döndül a kapu, egy fiú jön, házibuliba, vagy házibuliból haza, mittudomén, még sose láttam.
„Helló, Angyalom” – köszön, pillantását a szemembe fúrja.
Úgy maradunk. Azt hiszem, örökre.
Aztán jön a lift. Holnap meg a repülő.

/Lázár Zsófi/

Megjegyzés küldése