Elpusztult tegnap egy ház, ahol sosem laktam, elvileg semmi kötődésem sem lehetne hozzá... És mégis olyan érzésem van, mintha egy régi kedves ismerősöm távozott volna el örökre. Ettől a különös gyásztól, mint egy kijózanító pofontól ráébredtem, hogy Budapest legszebb (számomra legalábbis a legszebb) épületeit valóban nem csupán hobbiból fotózom. Illetve ezt persze eddig is tudtam, de most ÉRZEM is egyik kedvenc épületem pusztulása nyomán. Aki rákeres ebben a blogban, számos képet talál az Andrássy út 83-85-ről. Sok képet találhattok róla a BUDAPESTZOOM albumomban is: http://jalbum.net/hu/browse/user/album/1492893
Itt most csak azt a néhány fotót látjátok, amit kényszerű kívülállóként és megkésve készíthettem.
A kordonon belül nem mehettem, teleobjektívem már nincs. Jogom sincs "előkelőbb" helyről fotózni, mint a többi bámészkodónak, akik mobiljukat magasra tartva, mosolyogva beszélgetve várják, hogy kidőljön egy fal, vagy más izgalmas esemény történjen. De nem lehet a tömegben megállapítani azt sem, hogy kik lehetnek a volt lakók, akiknek épp most ég szénné a múltja, a családi emlékei, a vagyona... Nem fogja fel az ember ilyenkor, hogy mi történik valójában. ... bizonyára rengeteg cikk jelenik meg a sajtóban az okokról, a ház felújítása körüli őrületes szemétségekről, de most már ez is mindegy. Egyetlen dolog nem mindegy: vissza lehet-e állítani az eredeti állapotot és lesz-e valaki, aki erre pénzt tud áldozni? Most ezt várom kissé szorongva.
Néhány kép a szebb időkből, amiken azért már látható, hogy ez a gyönyörű műemlék, a Világörökség része igen rossz kezekbe került...
Az a bizonyos egybenyitott tér, ami miatt a tűz gyorsan tudott terjedni.
