Azt hittem, ma nem fogok mondani semmit. Tulajdonképpen nem is fogok. Két választásom volt mára: vagy ordítok senkinek sem tetsző és szimpatikus módon, vagy megőrzöm maradék önuralmamat és locsogok. Locsogok. Nagyon szeretem az efféle kis szokatlan jelenségeket. Feltehetőleg van egyfajta ritkán kitörő betegség, mely a benne szenvedőt arra készteti, hogy felöltöztessen köztéri objektumokat. Gondolom, a csomagolizmus ennek a betegségnek az elhatalmasodása az elmén, vagy legalábbis szembetűnő megnyilvánulása. A kabáttal felruházott tűzcsapot a Damjanich utcában fotóztam két éve, míg a gatyába rázott kandelábert legalább huszonöt éve kaptam le a Gellért hegy lábánál.
:)
VálaszTörlésRemélem, felépültél már az influenziából, s hamarosan tudsz ködöket is fényképelni.
Igen, az influenza már a múlté. A köd meg a jövőé.
VálaszTörlésMindenesetre szerintem akár ordíthatsz is, ez a Te blogod...
VálaszTörlésMinden jót, szép/szebb napokat!
S ha mégis ordítanál, "mi" majd diszkréten és megértően hallgatunk.
VálaszTörlés:) Majd egy vödörbe ordítok, úgy vicces.
VálaszTörlésHát akkor most jó éjszakát, szép álmokat, és majd szép ébredés Neked.
VálaszTörlésSe kép, se hang... Aggódom egy kicsit.
VálaszTörlésHang már van!
VálaszTörlésRendben :) Csak így tovább!
VálaszTörlés