Oldalak

Képek mentés előtt – Csokonai Művelődési Központ, 2016

 Azt olvastam valahol, hogy az ember egy bizonyos kort elérve úgy érzi, élete felét 18 éves koráig élte le. Ami az után következik, az a maradék második félidő. Én igyekszem úgy élni, hogy ezt ne kelljen elfogadnom, elhinnem, de mivel 9 éves koromig Pestújhelyen, majd 18 éves koromig (egy éves megszakítással) Újpalotán éltem, be kell látnom, hogy van ebben az állításban valami, hiszen emlékeim javarésze ehhez a helyszínhez köthető.
Kisiskolásként a Pestújhelyi úti Általános Iskolában kezdtem, így egy tanéven keresztül szinte mindennap elsétáltam az akkor Orosz Katonai Kórház gyanánt funkcionáló komplexum szögesdrótos betonkerítése mellett. Ez a kerítés engem rendkívül irritált. Egy épkézláb kisfiú minden kerítésen át akar mászni! Szögesdrót?! Kikérem magamnak! Végül nem másztam át, mert annyi józan eszem azért volt, de ahol lehetett, bekukucskáltam. SEMMI RENDKÍVÜLIT SEM LÁTTAM! És ettől a titok csak méginkább izgatott! De a megfejtésre egészen a közelmúltig kellett várnom, mert új iskolába kerültem, utána pedig rövid időre a VII. kerületi Damjanich utcába, hogy egy év elteltével Újpalotán állapodjak meg 18 éves koromig. Azóta összesen 26 költözésen vagyok túl, ha kis vállalkozásunk irodáit is beleszámolom, de minél többet rángat az élet ide-oda, én annál inkább kezdek kapaszkodni a régi emlékekbe. A múlt legalább biztosnak tűnő valami...
Fotósként egyik fő témám a város. Annak is azok az épületei, zugai, ahol megállni látszik az idő. Sok régi barátom, ismerősöm él a környéken, így halmozottan is több okom volt arra, hogy végre fényképezőgéppel térjek vissza az általam régen oly sokszor végigfutott, végigrollizott utcákba. Elkezdett összeállni egy anyag, mely a jövőben is folyamatosan bővülni fog. Ennek a projektnek fontos állomása az Észak-Pesti Kórház elhagyott épületeinek végigfotózása.


Itt kell mindjárt köszönetet mondanom Lázár Zsófiának, aki végig ösztönzött a munkában és segített abban is, hogy engedéllyel bejuthassak a területre. Zsófia ismertetett össze László Tamással is, aki építészként, politikusként és örökmozgó kultúremberként is azon fáradozik, hogy az 1903-ban az egykori Széchenyi-telepre épült idegszanatórium szecessziós épületeit eredeti formájukban láthassuk viszont a terület rekonstrukciós munkái után.
Nem vállalkoznék arra, hogy helytörténeti tudnivalókat, érdekességeket soroljak fel, mivel szerencsére a kerületben sokan megteszik ezt hivatásszerűen, szaktudással és felkészülten. Itt és most csupán éppen László Tamás írását említeném meg, mely a Helyem-Hazám-Palotám című helytörténeti értesítőben olvasható a II. évfolyam 1. számában.
Ahogy László Tamással is a közös érdeklődés, közös ügy (ha szabad a magam nevében ezt írnom) hozott össze, úgy ismertem meg Daczi Pétert is, aki az ELTE-n tanul és szakdolgozatát is az elhagyott volt orosz laktanyákról írja. Neki köszönhetjük a fő falon látható kis összeállítást, mely a 70-es, 80-as években készült fotókból lett válogatva.
Én magam megtudtam hát, amit erről a gyönyörű és sokat látott helyről meg szerettem volna tudni. Képeimmel elsősorban dokumentálni szándékoztam a jelenlegi állapotot olyan módon, hogy látható legyen az, amit meg kell menteni ebből a szinte egyedülálóan értékes épületegyüttesből. Nagyon örülök annak, hogy a gyermekként elképzelt sötét, hátborzongató képzelt képek helyett most egy újra életre keltett gyönyörű parkot, a szecessziós épületcsodák hűen rekonstruált formáját és az itt szórakozni, pihenni, alkotni, gyógyulni vágyó emberek sokaságát láthatom lelki szemeim előtt!

Lantos István (Denhoda) – 2016.

A kiállított képek + 12 kép:



































Nincsenek megjegyzések: