2016. szeptember 8., csütörtök

Utolsó bejegyzés helyett

Néhány napja ennek a bejegyzésnek még csak UTOLSÓ BEJEGYZÉS volt a címe. Mekkora változást sugall egy utólag odabiggyesztett szó! ... A "változást", meg aminek változni a kéne, hagyjuk inkább. Megfogadtam, hogy soha többé nem panaszkodom és nem kérek segítséget senkitől. Soha, soha többé. 
Az elmúlt sötét napokat azért mégis feloldotta valami. Részt vettünk a Budavári Könyvvásáron, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Nyugis volt és mégis éppen elég impulzus (fotótéma) ért ott engem. Találkoztam persze egy csomó félkegyelművel is, de még így is jó volt! Teljesen váratlan lehetőség volt feljutnom a Mátyás templom tornyának legeslegeslegfelső szintjére, ahonnan persze körbefotóztam nagy lelkesen a várost, de az a látvány megéri, hogy hajnali egekkel megismételjem a fotózást, ha lesz rá mód, ezért most nem városképeket mutatok. Amúgy is unom egyébként a témát, de erről majd egy külön írásban beszélek, ha kell egyáltalán erről beszélni.


Kicsit megint külföldön érezhettem magam, mert egy évben csak párszor megyek fel a Várba és ezért még tudom értékelni. Főleg az ilyen kis jelenetek fognak meg, mint a fenti kép. Semmi rendkívüli, semmi szenzáció. Tehát semmi gond, semmi baj. Minden rendben. Van víz, van zsömle, csoki, sajt... a cica jó fej, a boltosnő kedves. "Még béke", hogy Hajtmaszki Zoli egyik projektjét találóan elnevezte. 


És igazából ez az, ami engem érdekel. A neten gigatonnaszám látható RENDKÍVÜL megrázó, FENSÉGESEN szép, ZSENIÁLISAN ötletes és LENYŰGÖZŐEN megkapó fotó. Szinte egy sem marad meg emlékezetünkben. Túl sok képet látunk, ami paradox végülis, hiszen fotók nélkül is képek sorozatát látja az ember egész életén át és mégsem érzi túl soknak. Viszont fölöslegesnek érezhetjük a legtöbb látnivalót köröttünk, ha nem veszünk észre olyan kis részleteket, amik jelentenek is valamit. Nos, én úgy intéztem magamban, hogy meg tudjak elégedni azzal a látnivalóval, amit a hétköznapok tárnak elém. 


Hogy másnak mit jelent az, amire én elkattintom a gépet, vagy hogy egyáltalán jelent-e másnak valamit, az már rég nem érdekel. Talán ezért is szedtem le az összes fotómat a Facebookról. Nem dacból, sértettségből, csupán azért, mert úgy gondolom, hogy azoknak nem ott van a helyük, hanem itt, vagy az épülő weboldalamon. De főleg falakon. Vagy albumban! Micsoda nagyratörő tervek, vágyak! 


Vannak pillanatok, amiket persze én is csak akkor látok meg, amikor már a monitoron nézem a képeket. Ilyen pillanat ez a kép is. Egy ilyen fotó miatt már érdemes kimozdulni otthonról. Más miatt is egyébként, de emiatt feltétlenül. Nos, valahogy így áll össze szép lassan a következő kiállításom anyaga.