Oldalak

2015. december 1., kedd

Egy kiállítás képtelenségei


ÁLOM EGY KIÁLLÍTÁS UTÁN

Most, hogy leszedtem az Aranytízben a képeimet a falról, tudat alatt aggaszthat fotóim, fotográfusi létem további sorsa. Legalábbis ez derült ki számomra egy álmomból, miből fél órája felriadva még fél óra múlva is úgy gondolom, hogy azonnal le kell jegyeznem, mert kár lenne elfelejteni. Az álom a következő volt.
Hogy hogyan keveredtem a szituációba, hogyan jutottam a "lehetőséghez", hogy az Aranytízben kiállított anyagot azonnal egy új helyszínen állíthassam ki, már nem tudom. Lehet, hogy azt meg sem álmodtam tisztességesen, de annál életszerűbben éltem meg az álombéli eseményeket a megnyitó előtti percektől. Ezt írom most meg lehetőleg úgy, hogy ti is ott érezzétek magatokat. Semmit sem most találok ki, még tisztán emlékszem mindenre hálistennek és ez épp elég szórakoztatónak ígérkezik.
Kicsit izgulok. Nem az a feszítő izgalom, ami előző kiállításom előkészületei során egyre inkább feszített, hanem inkább valami bizonytalanságérzet valahol a háttérben. Hamarosan megnyitó és én még munkásruhában, fogóval a kezemben keresem azt, aki majd megnyitja a kiállításomat. A helyszín kissé fura, de most már nincs visszaút. Képzeljetek el egy lakótelepi úgynevezett "dühöngőt", ahol a kamaszok focizni szoktak. No, ez hasonló, csak a szokásos magas drótkerítés helyett mindössze másfél méter magas kerítés van és lépcsőzetesen három padsor, mint a vidéki focipályáknál, de ez jóval kisebb. Nyár van. Ebből jövök rá először, hogy álmodom, mivel most meg tél. Felfigyelek az ajtónál egy alakra, aki valakinek mutogat, aki kíváncsian les be a párás ablakon (!). Igen, erzsébetvárosi lepukkant bérlakás ótvaros, üvegezett ajtaját kell elképzelni bepárásodott üveggel. Tehát azon túl már tél lehet, csak a "dühöngőben" van nyár. Odasietek az illetőhöz és meglátom az ajtó üvegében Bornai Tibit és még valakit, akit nem ismerek. Dráni arca nem látszik, de hajgombócáról és magasságáról egyértelműen beazonosítom. Mutogatok neki, hogy jöjjön be, mert épp most nyílik itt egy kiállításom. Vonakodik. Ő már tudhat valamit, holott ez az én álmom. Végül bejön és elvegyül az emberek közt, akik közben helyet foglaltak a padokon, de sokan még lézengenek. Felfogom, hogy pár percem van átöltözni. Jó érzés, hogy végül legalább egy kedves ismerős jelen van a megnyitón, mert amúgy csupa ismeretlen arc...
Odasietek ahhoz a hátsó padsorhoz, ahol a szerszámok közt a tisztességesnek mondható ruhámat készítettem elő és ekkor már mikrofont is ragad a polgármester, aki szemmel láthatóan rendkívül zavarban van, mert az utolsó pillanatban tudta meg, hogy neki kell megnyitnia a kiállítást. Én lázas sietséggel gatyára vetkőzöm ott a közönség hátsó sorainak védelmében, de amikor már gatyában vagyok, nem találom a ruhámat. Ellopták. Ebben a pillanatban már szólít is a polgármester és én kapkodva húzom vissza magamra a munkásruhámat, de közben valami rettenetesen nem stimmel ezzel az egész kiállítással. A polgármester próbál a képeimről beszélni. Körbemutat és én is csak akkor látom, hogy a drótkerítéseken kismamaboltok és egyéb üzletecskék, szolgáltatások hipergagyi, napszítta molinók lógnak és csak elvétve látni néhány odatámasztott fotómat a kerítés tövébe.
BELÉMHASÍT A TÉNY, HOGY ELFELEJTETTEM KIRAKNI A KÉPEIMET!
A zavartan makogó polgármestertől átveszi a szót valami szervezőféle és próbálja menteni az egyre kínosabb helyzetet. "Addig is néhány szót a polgármester úrról..." - mondja, és tényleg róla kezd el beszélni. Én öltözés közben még mindig azon ámulok, hogy hogyan felejthettem el kirakni a képeimet a saját kiállításomon! HOGYAN?! Végre felöltözöm. Farmer, sárga, teleizzadt póló, de szarok bele, most már minden mindegy. Elkezdek előre nyomulni a tömegben (mert az bezzeg van, hogy minél jobban égjen a pofám), de mielőtt a mikrofont átvehetném, belibben elém egy borvirágos képű fickó, elkapja a mikrofont és elkezd magyarnótákat énekelni! Az embereket ez valahogy egyben tartja. Nem szélednek szét csalódottan. Rájövök, hogy semmi baj, mert azt sem tudják, hol vannak és egyáltalán nem érdekli őket a kiállítás. A magyarnótás fickó nagy meglepetésemre egyetlen nóta után udvariasan átadja a mikrofont és én valami fanyar, legyintős poénkodással oldva bevallom a közönségnek azt, amit úgyis látnak (ill. nem látnak): A KÉPEKET ELFELEJTETTEM KIAKASZTANI.
Amikor ezt elmondom, fura módon néhányan mégis érdeklődni kezdenek. Feltűnően sok a kutyás néni és bácsi. Egy ilyen kis csapat jön oda hozzám, hogy azért azt a néhány képet, amit a porban fekve, kerítésnek támasztva látni lehet, mutassam meg nekik, mondjak róluk néhány szót. Mindjárt elsőnek felemelnek egyet amin akkor látom meg, hogy kurvára sötét. Teljesen értelmezhetetlen a tartalom. magyarázkodok, hogy ez speciális fényviszonyoknál érvényesül. Vonatsínek egyébként, amik keresztet formálnak. Aztán görnyedve haladunk előre, mint a guberálók és kerülnek elő az egyre komolyabb problémák. Az egyik kedvenc képem például egy fának van döntve és le van hugyozva. Kiderül, hogy ez a placc valójában egy kis aréna szerű kutyafuttató. Már mindenről lemondtam, bár nem is kér tőlem számon senki semmit, csak úgy érdeklődnek, mintha az én képeim, az én kutyám lenne... Nem értem, de elfogadom a helyzetet, hogy így alakult. Nyolc-tíz számomra is ismeretlen képemet tudom így összeszámolni ott a kutyaszaros porban és kezdek beletörődni, hogy ennyi van, ez van.
BOCS A KÉSÉSÉRT, DUGÓ VOLT!
Hallom ekkor Kiss Kornél barátom vidám kurjantását. Felnézek és ő ott áll tőlem két méterre, Mellette Dolgoborodov Alekszander barátom. Mosolyogva néznek rám és vidáman támaszkodnak egy halom vérprofin bekeretezett, gyönyörűen nyomtatott nagyméretű  fotómra, amit ebben a pillanatban hoztak megkésve és odahordtak szép, hűvös halomba. Így tudom meg, hogy hát EZÉRT nem lettek kirakva képeim! És rettenetesen hálás vagyok nekik ezért a késésért, ahogy körbenézek a "kiállítás helyszínén.
Körülbelül ennyi volt az álom, amiből felriadtam leizzadva, mint egy orosz novellahős.