2013. november 13., szerda

Pecások és egyéb művészek

Tegnap fél órával maradtam le egy kivételesen izgalmas napfelkeltéről, ezért úgy döntöttem, hogy ügyeimet gyalog intézem és közben fotózgatok ezt-azt. Mivel még csak hetvenmillió fotóm van a Szabadság hídról, gondoltam lövök ott is pár képet, ha már azon sétálok át.


Megtetszett ez a tetemes mennyiségű (még az is lehet, hogy tartalmú) hordalék. Távolabb a zsinórjaikat békésen a mocsokba lógató pecások némi életet leheltek a látnivalóba, úgyhogy lőttem erről egy képet. Aztán amikor megnéztem a képet a gépen (ami egyébként nem szokásom), akkor azt hittem, rosszul látok. Jól hittem egyébként, mert tényleg rosszul látok. Itt inkább arról volt szó, hogy egyáltalán nem láttam meg valamit fotózás közben, csak a kész képen fedeztem fel. Lenéztem és valóban ott volt ő, a gitáros.

???

Igen, jól látom.

Ez az ember tényleg ott gitározik, a kikötői dokk kellős közepén. Mondhatni, játékával nem sok vizet zavart. A közelben pecázókat legalábbis nem zavarta, hisz' a dunai halak ennél sokkal nagyobb hangerőhöz szokhattak már, ha csak az A38-ra gondolok.


Úgyhogy mindenki békésen, a maga módján vonult félre a nagyvilág forgatagától. A gitáros a hangszerével, a horgászok a felszerelésükkel, én pedig a fényképezőgépemmel.



2013. november 9., szombat

Ködös ígéret

A minap ígértem ködös képeket. A sors úgy hozta, hogy igen hamar be tudtam tartani ígéretemet. Mivel lehetett tudni előre, hogy tegnap köd lesz, beállítottam az órámat reggel hatra, hogy aztán a későn keléstől rettegve ne tudjak elaludni úgy háromig. Hatkor mégis felkeltem. Kinéztem az ablakoz és kristálytiszta eget, földet láttam. Tulajdonképpen szomorkás megkönnyebbüléssel feküdtem vissza egy második körre aludni. Aztán reggel nyolc után nem sokkal hívott Csilla, hogy az iroda ablakából azt látja, hogy tejben úszik a város... Helyes a következtetés, ennyire hülye vagyok! Nem gondoltam rá, hogyha itt fennebb tiszta a levegő, attól még odalent lehet köd.






Rohantam hát, ahogy tudtam. És nem tudok már úgy, mint húsz évesen. Szörnyű! De azért még a végét elkaptam és lassan magamhoz térve már a lépcső sem olyan volt, mintha higany lenne a cipőm talpában. 




A turisták megszokott ösvényein szaladgáltam le és föl, keresve a lehető legjobb látószögeket. Közben kis ízelítőt kaptam a Citadellánál árusítók reggeli életéből. Fotókat róluk nem készítettem. Nem is fogok :) 










Ezzel a kis heggyel itt a város közepén sem köddel, sem anélkül nem lehet betelni. Kiábrándító némileg, hogy létezik (nem is kevés) olyan idióta, aki képes ezt a baromi jó helyet hazavágni flakonokkal és mindenféle szeméttel. Természetesen a kutyaszar sem ritka, de azért én azt mondom, hogyha valaki bosszankodni akar, nyugodtan keressen más helyet hozzá.

2013. november 5., kedd

Köd előttem...

Nagyon szerettem a pozsonyi úti lakás erkélyéről fotózgatni. Lakni is jó volt ott, mi tagadás, de az ember önvédelemből hamar elfelejt jót is, rosszat is. Most régebbi képei között bogarászva vettem észre egy képpárt. A két kép között három nap telt el. Lehetett volna ez a három nap persze néhány óra is csupán, hogy ennyire más hangulatot árasszon ugyanaz az egyébként meglehetősen neutrális téma.

... Most, miközben ezeket a sorokat írom, csörgött a telefon és hívott egykori főbérlőm, fokozva ezzel az amúgy is nosztalgikus hangulatot. :) De miről is akartam beszélni? Talán arról, hogy gyakran igazi fotózás helyett csak bambultam lefelé az erkélyről? De hát ez sem így volt. Kinéztem és ha láttam valamit, lefotóztam. És annak sem volt sok értelme ugyebár. Ahha! Tehát saját tehetetlenségemről, lustaságomról szerettem volna beszámolni ilyen rejtett úton-módon! Van jobb ötletem! Vegyük ezt a kis újlipótvárosi őszi szösszenetet ígéretnek ezeknél sokkal izgalmasabb gellérthegyi fotókhoz! Megígérem hát. Igaz, egy ritkaszép ködös reggelt már kihagytam. Többet nem fogok!