2013. július 26., péntek

A gombosdoboz

Költözés során sok kacat előkerül. Így volt ez most is. Még anyámtól örököltem egy régi-régi gombosdobozt, amit nem volt szívem, sem kedvem, sem okom kidobni, holott egészen biztosan lehetett tudni, hogy soha egyetlen ruhadarabra sem fogok ezekből a régi gombokból felvarrni egyet sem. Csilla meg pláne nem! De hogy lehetőleg semmit sem szabad kidobni, az most már biztos. Emmácska éppen divattervezőként keresi kenyerét és miközben vagdosta, szabta régi kinőtt ruháit, az a gombolat ütött tanyát kis buksijában, hogy a plüss mormotájának nem adhat gomb nélküli ruhát.
– Apa!
– Eggen!?
– Tudsz adni gombot?
– Nem tudsz varrni. Hogy varrod fel?
– Azzal ne törődj, majd meglátod!
Előkerült hát ez a sokat látott dobozka, amit én most hirtelen csak enyhén kifosztott állapotában mutatok, de az élet egy rohanás, nem állok neki berendezni ugyebár. Ezt a dobozt a Dibáczi családtól örököltem. Ebben tartotta nevelőapám mamája is a gombokat, tűket és efféle kincseket. Funkciója tehát sértetlen, tartalma változott csupán, ahogy anyám berobbant az addig viszonylag kiegyensúlyozott család életébe... Emmácska tehát szabdalt, alkotott és amíg mégis megkért, hogy varrjam fel a gombokat a mormota új ruhájára, elgondolkodtam ezeknek a gomboknak a sorsán. Elgondolkodtam, mert ez a kicsi lány, akinek születéséhez olyan sok minden kellett, hogy történjen velem, csak hordta lelkesen az új és új kincseket. És én rádöbbentem, hogy szinte mindegyik gombra emlékszem gyerekkoromból. Emlék kötődik ezeknek a jelentéktelen, értéktelen tárgyaknak legtöbbjéhez.
Ott van például az az aranyszínű focilabda mintázatú gomb. Az az egyik gyerekkori kabátom gombja volt. Annyi éves lehettem, mint most Emmácska. Soha semmi közöm nem volt a focihoz! Hogyan maradhatott meg ez a gomb? Lusta volt anyám kidobni? Vagy azt gondolta, hogy egyszer megint lesz olyan kabátom, amihez ez pont stimmelni fog? Ki tudja ennyi év után?! Rögtön ezt a gombot körbeveszi néhány érdekes darab anyám blúzairól. Blúzokról, amikben csinosan tudott megjelenni a munkahelyén, vagy az otthoni házibulikon, vagy bárhol, ahol hódítani, feltűnni akart. Feltűnni végül aztán többnyire egészen mással sikerült szegénynek elég gyakran :(
Hopp! Még egy gomb a nagy kék mellett balra! Igen, az a tigrisszemre hasonlító. Az egy kamaszkori télikabátom gombja volt. A kabátot nagymamámtól kaptam, aki Békásmegyeren lakott. Egy román kabát volt és amikor büszkén, örömmel utaztam ki nagyihoz, akkor épp nyirkos, mindenen áthatoló nedves ősziesős időjárás volt. Hűvös, inkább hideg. A kabátom jól megszívta magát ezzel a nedvességgel, hogy aztán a tömött, fülledt levegőjű HÉV-en kedélyesen párologva adja tudtára mindenkinek, hogy milyen úton is juthatott végül hozzám, rám Budapestre. Merthogy párolgás közben egyértelműen kiderült, hogy egy ammóniaszagú marhavagonban kellett utaznia igen hosszú ideig. És hát egy kamasz, szemüveges fiúcska mellett kik álltak éppen ekkor? Természetesen két bombázó csaj.
– Fúj! Menjünk innen!
– Pisi szag van! Húgyszag van!
... Nem tudtam hová bújni szégyenemben. Általában  a kabátokkal nem volt szerencsém, de ezt most nem fejtem ki bővebben.
És vajon mit tett az a gagyi, aranymintázatú műanyag mandzsettagomb azért, hogy emlékezetemben megmaradjon? Mivel érdemelte ki, hogy még mindig létezik ez a konfekcióinghez mellékelt semmi, hogy túléljen számos embert, akik vele egy időben jöttek világra, de már a feledés homályába merültek, vagy éppen örökké emlékszik rájuk a rajongótábor. Mivel tett le többet az asztalra ez a dísztárgy, mint mondjuk Senna, a nagy autóversenyző, Kurt Cobain, vagy Stevie Ray Vaughan? Mennyivel tud többet adni a világnak, mint József Attila adhatott volna, ha még alkothat? Mozart, sorolhatnám sok-sok nagy és nem annyira ismert névvel... Ez egy meglehetősen pofátlan mandzsettagomb. A nagy kék gomb anyám kabátján díszelgett. Anyámnak általában jó ruhái voltak, nekem meg szinte semmilyenek. Tulajdonképpen nem nagyon léteztem számára egészen addig, amíg 18 éves koromban el nem költöztem otthonról. Nagyon sok gomb van, amire egyáltalán nem emlékszem...

2013. július 21., vasárnap

Minden eladó

Tettem nemrég egy utlosó kísérletet arra, hogy az utcán árulhassam a képeimet. Amikor az ötker megfelelő irodájában leadtam a cuccot, a hat kiválasztott helyből négyet már az ügyintéző viszadott egy határozott és gyors "REMÉNYTELEN-t" odabökve. Pedig hogy készültem! Készültem arra, hogy egy kicsit behozzak abból a lemaradásból, amit másoknak (és persze magamnak is) köszönhetően összeszedtem eddigi életemben. Készültem, hogy egy késői nekifutással felvegyem a harcot egy NULLÁVAL, akinek az egész város tele van a képtartó állványaival, amiken fotográfiának nem nevezhető látványelemek rikítanak... Állványt én is terveztem egyébként. Megmutatom.
Szerintem nekem tetszik :)

Így nézett volna ki a Váci utcában, ahol esélyt sem kaptam.
 Nos, ez tehát nem sikerült. De!!! Kellett volna nekem ez igazán? Vagy akár arra szükségem van, hogy BÁRHOL áruljam a képeimet? Sőt! Másnak szüksége van erre? Feltehetőleg bölcsebb dolog belátnom, hogy néhány vállveregetés és a helypénzeket + egyéb költségeket többnyire nem meghaladó bevétel fejében nincs értelme ezt csinálnom. A tömeg sörözni akar, szolizni és olyan dolgokra szórni a pénzt, amik lehetőleg a vásárlás után néhány perccel már a gyomrukban van, vagy elveszítik átmeneti vonzerejüket... Volt régen egy elméletem (még most is megvan valahol), miszerint az emberek oly módon szeretnek halhatatlanná válni, hogy lehetőleg minél hamarabb tönkremenő és jelentéktelen értékű tárgyakkal veszik körbe magukat. Erre remek példa a hajtogatott lufi, amit Csilla mellett vesznek a szülők elhomályosult tekintettel a szülők gyermekeiknek és nem veszik észre azt a fantasztikus újságot, amit ez a kicsi nő létrehozott NEKIK.

Persze semmi sincsen hiába. Csak nagyon fárasztó ezerszeres energiát fektetni azokba a dolgokba, amiknek valóban van értelmük. Egész életemben így éltem. Ilyen vagyok, nem tudok mást. De régen legalább fiatal voltam és sokkal lendületesebb. Volt lakásom, most már az sincs. Volt tartalékom: a jövőm. Ez is fogyóban. Miben hoggyek? Miben reménykedjek? És mindezt nem olyan keserűen, vádlón kérdezem ám, mint gondolhatná az, aki nem ismer. Kérdezem ezt fanyar mosollyal, választ nem várva.