2013. november 13., szerda

Pecások és egyéb művészek

Tegnap fél órával maradtam le egy kivételesen izgalmas napfelkeltéről, ezért úgy döntöttem, hogy ügyeimet gyalog intézem és közben fotózgatok ezt-azt. Mivel még csak hetvenmillió fotóm van a Szabadság hídról, gondoltam lövök ott is pár képet, ha már azon sétálok át.


Megtetszett ez a tetemes mennyiségű (még az is lehet, hogy tartalmú) hordalék. Távolabb a zsinórjaikat békésen a mocsokba lógató pecások némi életet leheltek a látnivalóba, úgyhogy lőttem erről egy képet. Aztán amikor megnéztem a képet a gépen (ami egyébként nem szokásom), akkor azt hittem, rosszul látok. Jól hittem egyébként, mert tényleg rosszul látok. Itt inkább arról volt szó, hogy egyáltalán nem láttam meg valamit fotózás közben, csak a kész képen fedeztem fel. Lenéztem és valóban ott volt ő, a gitáros.

???

Igen, jól látom.

Ez az ember tényleg ott gitározik, a kikötői dokk kellős közepén. Mondhatni, játékával nem sok vizet zavart. A közelben pecázókat legalábbis nem zavarta, hisz' a dunai halak ennél sokkal nagyobb hangerőhöz szokhattak már, ha csak az A38-ra gondolok.


Úgyhogy mindenki békésen, a maga módján vonult félre a nagyvilág forgatagától. A gitáros a hangszerével, a horgászok a felszerelésükkel, én pedig a fényképezőgépemmel.



2013. november 9., szombat

Ködös ígéret

A minap ígértem ködös képeket. A sors úgy hozta, hogy igen hamar be tudtam tartani ígéretemet. Mivel lehetett tudni előre, hogy tegnap köd lesz, beállítottam az órámat reggel hatra, hogy aztán a későn keléstől rettegve ne tudjak elaludni úgy háromig. Hatkor mégis felkeltem. Kinéztem az ablakoz és kristálytiszta eget, földet láttam. Tulajdonképpen szomorkás megkönnyebbüléssel feküdtem vissza egy második körre aludni. Aztán reggel nyolc után nem sokkal hívott Csilla, hogy az iroda ablakából azt látja, hogy tejben úszik a város... Helyes a következtetés, ennyire hülye vagyok! Nem gondoltam rá, hogyha itt fennebb tiszta a levegő, attól még odalent lehet köd.






Rohantam hát, ahogy tudtam. És nem tudok már úgy, mint húsz évesen. Szörnyű! De azért még a végét elkaptam és lassan magamhoz térve már a lépcső sem olyan volt, mintha higany lenne a cipőm talpában. 




A turisták megszokott ösvényein szaladgáltam le és föl, keresve a lehető legjobb látószögeket. Közben kis ízelítőt kaptam a Citadellánál árusítók reggeli életéből. Fotókat róluk nem készítettem. Nem is fogok :) 










Ezzel a kis heggyel itt a város közepén sem köddel, sem anélkül nem lehet betelni. Kiábrándító némileg, hogy létezik (nem is kevés) olyan idióta, aki képes ezt a baromi jó helyet hazavágni flakonokkal és mindenféle szeméttel. Természetesen a kutyaszar sem ritka, de azért én azt mondom, hogyha valaki bosszankodni akar, nyugodtan keressen más helyet hozzá.

2013. november 5., kedd

Köd előttem...

Nagyon szerettem a pozsonyi úti lakás erkélyéről fotózgatni. Lakni is jó volt ott, mi tagadás, de az ember önvédelemből hamar elfelejt jót is, rosszat is. Most régebbi képei között bogarászva vettem észre egy képpárt. A két kép között három nap telt el. Lehetett volna ez a három nap persze néhány óra is csupán, hogy ennyire más hangulatot árasszon ugyanaz az egyébként meglehetősen neutrális téma.

... Most, miközben ezeket a sorokat írom, csörgött a telefon és hívott egykori főbérlőm, fokozva ezzel az amúgy is nosztalgikus hangulatot. :) De miről is akartam beszélni? Talán arról, hogy gyakran igazi fotózás helyett csak bambultam lefelé az erkélyről? De hát ez sem így volt. Kinéztem és ha láttam valamit, lefotóztam. És annak sem volt sok értelme ugyebár. Ahha! Tehát saját tehetetlenségemről, lustaságomról szerettem volna beszámolni ilyen rejtett úton-módon! Van jobb ötletem! Vegyük ezt a kis újlipótvárosi őszi szösszenetet ígéretnek ezeknél sokkal izgalmasabb gellérthegyi fotókhoz! Megígérem hát. Igaz, egy ritkaszép ködös reggelt már kihagytam. Többet nem fogok!

2013. október 18., péntek

Egy fotós sohasem téved el...

De nem ám! Talán akkor eltéved, ha nincs nála fényképezőgép. Én ma tettem egy majdnem fölösleges kerülőutat Zuglóban, mert először egy rossz címre mentem, akár egy kezdő pizzafutár. Aztán amikor már a jó irányba haladtam bringával, megláttam ezt a házat a házőrzővel az erkélyen. Mobil volt nálam (ezek azzal készültek) és a Yashica Mat 124G, amiről kiderült, hogy mégiscsak működik, úgyhogy arról nem írok, hogy elromlott. Érzésem szerint kivételesen a mobillal készült kép a jobb, mivel nagylátszög, de meglátjuk, hogy mi lesz a vége a dolognak filmhívás után. Ha előhívtam, azt is feltöltöm. Addig döntsétek el eme képek alapján, hogy laknátok e ebben a házban? :)


2013. október 15., kedd

Somló lépcső


Vannak egyszerű, kiszámítható szituációk, amikre előre számítani lehet. Ilyen ez is. A Somló lépcsőn valami miatt mindig egy ilyen bácsit vártam, mert valahogy úgy éreztem, ő illik ide. És valóban. Éppen a lépcső tetején fotózgattam, amikor megjelent. Óvatosan, de határozottan megindult lefelé. Ott, ahol a képen látjátok, kicsit megtántorodva kilépett balra és kezét lazán hátra tette, mintegy bizonyításképpen, hogy e fesztelen mozdulat visszahozza régi frissességét, erejét, amikor még talán pont ezen a lépcsőn kifulladás nélkül fölszaladt, vagy éppen hármasával véve a lépcsőfokokat rohant lefelé.

Őrá vártam tehát, tudtam, hogy valamikor jön. Jönni fog majd akkor is, ha köd lesz és talán még esőben, hóban is. Kérdés persze, hogy nekem lesz-e kitartásom, időm őt várni. Meglátjuk.

2013. október 14., hétfő

Izzás

Ősszel mindig elcsábulok és a képek feldolgozása során meghagyom a színeket. Őrültség lenne ezeket a színeket eltüntetni, megsemmisíteni! Tegnap nap közben ragyogó, tüzes fényáradat temette a nyarat, de este már szakadt az eső. Tudtam, hogy kora reggel érdemes lenne felkelni ködöket fotózni, de sajnos túl komolyan vettem a dolgot és az elhatározásból izgatott felkészülés lett, abból pedig heves nemalvás, majd reggel 9-kor félzombi, öntudatlan állapot egészen addig, amíg fel nem szállt az utolsó ködcseppecske is az égbe. Maradjunk tehát egyelőre a tiszta egeknél és a fátylas, opálos hangulatokat majd később hozzuk szóba. Talán korainak is tartottam még a szomorkás képeket. Amiket itt láthattok, egy mindössze egy órás rövid séta alatt készültek a Ménesi úton és a Budai Arborétumban. Semmi elmélyülés, csupán megörökítés. Jula lányom, Emmácska és Csilla velem volt. Emmácska mindig beszaladt a képbe, Jula ötven méterrel előttem sürgetett némán, de hatékonyan. Annyit azért megtettem, hogy feltekertem a híres Lantos féle effektszűrőt a 17-40-es obira és azzal bolondítottam kicsit a látványon.
Az összes fotó itt: https://plus.google.com/photos/109583635862546042356/albums/5934356285025550353



Az összes képet (ha van türelmetek) megnézhetitek a Picasa albumban itt: https://plus.google.com/photos/109583635862546042356/albums/5934356285025550353

2013. október 5., szombat

Őszi színek

Ősszel könnyedén lemondok a fekete-fehérről. Hangulatomat továbbra is a színek nélküli, de ropogós tónusok tükröznék leghívebben, de azért lássuk be, az ősz, az ősz! A sok-sok gond, ami ebben az évben rám nehezedett, adott egy kis menekülési lehetőséget, bár ritkán élek vele. Gyönyörű környéken lakhatok. Igaz, ki tudja, meddig, ki tudja, innen hova tovább? Most jó, most szép. Ilyen az ősz is. Még utoljára vidám, vad színekkel búcsúztatja a (számomra dögunalom) nyarat, hogy aztán ezzel az utolsó lendülettel el bírjuk viselni egy darabig azt a hideg, sötét szürkeséget, ami egy városban a telet jelenti. Mert egyébként a tél is ünnep önmagában, ha nem beázós cipőben kell tapicskolni a locspocsban. De síelni nem tudok, módomban sem áll. Próbálhatok gyűjteni téli cipőre, próbálhatok gyűjteni a tönkrement legfontosabb objektívem javíttatására, próbálhatok sok mindent... Életemben először úgy érzem, hogy nem tudom befolyásolni, sem figyelmen kívül hagyni az évszakok könyörtelen egymásutániságát. 
Összes kép: https://plus.google.com/photos/109583635862546042356/albums/5931359606275327969
A kép alatti linken láthatjátok a többit. Semmi rendkívüli, csak egy-két séta eredménye. Szokás szerint nem akarom megváltani a világot, de az sem engem.
Most, hogy elkezdtem végre egyáltalán fotózni a környéket, rá kellett jönnöm, hogy miért is tetszik nekem itt annyira. Ez az egyszerre vidékies és polgári hangulat Pestújhelyt idézi, ahol felnőttem. Persze csak idézi, mert azért teljesen más környezet ez, de van benne valami és ez épp elég ahhoz, hogy nagyon szeressem ezt a környéket.

Közben az albumhoz a Picasa önkényesen hozzácsapott 2006-os farkaslakai képeket. Tekintsétek bónusznak, mert ha megőrülök, akkor sem tudom törölni őket. Hihetetlen szar ez a Picasa, sose használom többet.

2013. július 26., péntek

A gombosdoboz

Költözés során sok kacat előkerül. Így volt ez most is. Még anyámtól örököltem egy régi-régi gombosdobozt, amit nem volt szívem, sem kedvem, sem okom kidobni, holott egészen biztosan lehetett tudni, hogy soha egyetlen ruhadarabra sem fogok ezekből a régi gombokból felvarrni egyet sem. Csilla meg pláne nem! De hogy lehetőleg semmit sem szabad kidobni, az most már biztos. Emmácska éppen divattervezőként keresi kenyerét és miközben vagdosta, szabta régi kinőtt ruháit, az a gombolat ütött tanyát kis buksijában, hogy a plüss mormotájának nem adhat gomb nélküli ruhát.
– Apa!
– Eggen!?
– Tudsz adni gombot?
– Nem tudsz varrni. Hogy varrod fel?
– Azzal ne törődj, majd meglátod!
Előkerült hát ez a sokat látott dobozka, amit én most hirtelen csak enyhén kifosztott állapotában mutatok, de az élet egy rohanás, nem állok neki berendezni ugyebár. Ezt a dobozt a Dibáczi családtól örököltem. Ebben tartotta nevelőapám mamája is a gombokat, tűket és efféle kincseket. Funkciója tehát sértetlen, tartalma változott csupán, ahogy anyám berobbant az addig viszonylag kiegyensúlyozott család életébe... Emmácska tehát szabdalt, alkotott és amíg mégis megkért, hogy varrjam fel a gombokat a mormota új ruhájára, elgondolkodtam ezeknek a gomboknak a sorsán. Elgondolkodtam, mert ez a kicsi lány, akinek születéséhez olyan sok minden kellett, hogy történjen velem, csak hordta lelkesen az új és új kincseket. És én rádöbbentem, hogy szinte mindegyik gombra emlékszem gyerekkoromból. Emlék kötődik ezeknek a jelentéktelen, értéktelen tárgyaknak legtöbbjéhez.
Ott van például az az aranyszínű focilabda mintázatú gomb. Az az egyik gyerekkori kabátom gombja volt. Annyi éves lehettem, mint most Emmácska. Soha semmi közöm nem volt a focihoz! Hogyan maradhatott meg ez a gomb? Lusta volt anyám kidobni? Vagy azt gondolta, hogy egyszer megint lesz olyan kabátom, amihez ez pont stimmelni fog? Ki tudja ennyi év után?! Rögtön ezt a gombot körbeveszi néhány érdekes darab anyám blúzairól. Blúzokról, amikben csinosan tudott megjelenni a munkahelyén, vagy az otthoni házibulikon, vagy bárhol, ahol hódítani, feltűnni akart. Feltűnni végül aztán többnyire egészen mással sikerült szegénynek elég gyakran :(
Hopp! Még egy gomb a nagy kék mellett balra! Igen, az a tigrisszemre hasonlító. Az egy kamaszkori télikabátom gombja volt. A kabátot nagymamámtól kaptam, aki Békásmegyeren lakott. Egy román kabát volt és amikor büszkén, örömmel utaztam ki nagyihoz, akkor épp nyirkos, mindenen áthatoló nedves ősziesős időjárás volt. Hűvös, inkább hideg. A kabátom jól megszívta magát ezzel a nedvességgel, hogy aztán a tömött, fülledt levegőjű HÉV-en kedélyesen párologva adja tudtára mindenkinek, hogy milyen úton is juthatott végül hozzám, rám Budapestre. Merthogy párolgás közben egyértelműen kiderült, hogy egy ammóniaszagú marhavagonban kellett utaznia igen hosszú ideig. És hát egy kamasz, szemüveges fiúcska mellett kik álltak éppen ekkor? Természetesen két bombázó csaj.
– Fúj! Menjünk innen!
– Pisi szag van! Húgyszag van!
... Nem tudtam hová bújni szégyenemben. Általában  a kabátokkal nem volt szerencsém, de ezt most nem fejtem ki bővebben.
És vajon mit tett az a gagyi, aranymintázatú műanyag mandzsettagomb azért, hogy emlékezetemben megmaradjon? Mivel érdemelte ki, hogy még mindig létezik ez a konfekcióinghez mellékelt semmi, hogy túléljen számos embert, akik vele egy időben jöttek világra, de már a feledés homályába merültek, vagy éppen örökké emlékszik rájuk a rajongótábor. Mivel tett le többet az asztalra ez a dísztárgy, mint mondjuk Senna, a nagy autóversenyző, Kurt Cobain, vagy Stevie Ray Vaughan? Mennyivel tud többet adni a világnak, mint József Attila adhatott volna, ha még alkothat? Mozart, sorolhatnám sok-sok nagy és nem annyira ismert névvel... Ez egy meglehetősen pofátlan mandzsettagomb. A nagy kék gomb anyám kabátján díszelgett. Anyámnak általában jó ruhái voltak, nekem meg szinte semmilyenek. Tulajdonképpen nem nagyon léteztem számára egészen addig, amíg 18 éves koromban el nem költöztem otthonról. Nagyon sok gomb van, amire egyáltalán nem emlékszem...

2013. július 21., vasárnap

Minden eladó

Tettem nemrég egy utlosó kísérletet arra, hogy az utcán árulhassam a képeimet. Amikor az ötker megfelelő irodájában leadtam a cuccot, a hat kiválasztott helyből négyet már az ügyintéző viszadott egy határozott és gyors "REMÉNYTELEN-t" odabökve. Pedig hogy készültem! Készültem arra, hogy egy kicsit behozzak abból a lemaradásból, amit másoknak (és persze magamnak is) köszönhetően összeszedtem eddigi életemben. Készültem, hogy egy késői nekifutással felvegyem a harcot egy NULLÁVAL, akinek az egész város tele van a képtartó állványaival, amiken fotográfiának nem nevezhető látványelemek rikítanak... Állványt én is terveztem egyébként. Megmutatom.
Szerintem nekem tetszik :)

Így nézett volna ki a Váci utcában, ahol esélyt sem kaptam.
 Nos, ez tehát nem sikerült. De!!! Kellett volna nekem ez igazán? Vagy akár arra szükségem van, hogy BÁRHOL áruljam a képeimet? Sőt! Másnak szüksége van erre? Feltehetőleg bölcsebb dolog belátnom, hogy néhány vállveregetés és a helypénzeket + egyéb költségeket többnyire nem meghaladó bevétel fejében nincs értelme ezt csinálnom. A tömeg sörözni akar, szolizni és olyan dolgokra szórni a pénzt, amik lehetőleg a vásárlás után néhány perccel már a gyomrukban van, vagy elveszítik átmeneti vonzerejüket... Volt régen egy elméletem (még most is megvan valahol), miszerint az emberek oly módon szeretnek halhatatlanná válni, hogy lehetőleg minél hamarabb tönkremenő és jelentéktelen értékű tárgyakkal veszik körbe magukat. Erre remek példa a hajtogatott lufi, amit Csilla mellett vesznek a szülők elhomályosult tekintettel a szülők gyermekeiknek és nem veszik észre azt a fantasztikus újságot, amit ez a kicsi nő létrehozott NEKIK.

Persze semmi sincsen hiába. Csak nagyon fárasztó ezerszeres energiát fektetni azokba a dolgokba, amiknek valóban van értelmük. Egész életemben így éltem. Ilyen vagyok, nem tudok mást. De régen legalább fiatal voltam és sokkal lendületesebb. Volt lakásom, most már az sincs. Volt tartalékom: a jövőm. Ez is fogyóban. Miben hoggyek? Miben reménykedjek? És mindezt nem olyan keserűen, vádlón kérdezem ám, mint gondolhatná az, aki nem ismer. Kérdezem ezt fanyar mosollyal, választ nem várva.

2013. június 10., hétfő

A Nagy Árvíz és a nők

Igen. Beálltam a sorba. Be a bámészkodó turisták közé. Ennyire volt megint időm, energiám, lehetőségem. Valahogy nem hoznak engem lázba az ilyen rendkívüli események. Persze nem hagyom ki, de nem jó egy ilyen helyzetben tétlenkedni. Bármilyen fura, sokkal szívesebben zsákoltam volna valahol a Dunakanyarban, védve a házamat, kertemet... és persze másokét is. Így azonban semmi motiváció. Pedig milyen jó lenne egyszer úgy elaludni, hogy aznapra VALÓBAN megoldottam VALAMIT. Próbáltam tehát békés szemlélődőként, korgó gyomorral és növekvő nyomorral "fotózgatni". Épp csak ott, ahová könnyen eljutottam gyalog, vagy bringával. Válogatás közben észrevettem, hogy némelyik képemen az árvíz csupán mellékszereplő és a főszereplő egy-egy női alak. Első körben ezekből a képekből töltök fel egy csokorral.
Igen, ez már az elején paparazzi

...és ez is

Mire vár vajon?


Zápor után

2 - 2



Látom, hogy a nő csak mellékszereplő, de azért itt a helye



Gondolom, ezt 15 millióan lefotózták



Ez a nő készült!

Jelenség. Mint egy fekete szellem, úgy libbent végig a rakparton.


Elárasztva