Oldalak

2012. november 5., hétfő

Fodrásznál

Egy fontos dolgot elhatároztam! Soha nem fogok senkinek beszélni előre a terveimről. Majd mindjárt elmondom, hogy miért?! De előbb inkább mégis az elejével kezdem. Pár éve, hogy a Szent István park környékén lakunk. Nagyon megszerettem ezt a környéket. Természetesen időnként sétálgatok itt is a fényképezőgéppel. Rengeteg kis üzlet, műhely van itt, ahol megállt az idő! A cipész még nagyapja szerszámaival dolgozik, a szabó valóban méretre dolgozik és a fodrászok egy része is még a gyerekkoromból jól ismert gyöngyházfényű hajszárító búrák alá ültetik hűséges vendégeiket. Három-négy ilyen fodrászat van itt a közelben és kiderült, hogy egyikhez éppen főbérlőnk, Réka néni jár rendszeresen. Megkértem őt, hogy mehessek én is fotózni.
A tágas, egykor nagy forgalmú fodrászat egyetlen vendége Réka néni volt. Fotózás közben megtudtam, hogy ha még egyszer fotózni szeretnék itt, akkor sietnem kell, mert be fog zárni. Ez meg is történt, nem tudtam visszamenni, holott a képek igazából csak vázlatok. Nem fotóztam le jól az apró részleteket és a fények sem voltak túl kedvezőek ahhoz, hogy a helyiség igazi hangulatát visszaadjam. Ezt már pótolni nem lehet, de általában ez a fotós sajátossága; a megismételhetetlenség varázsa. 
De hagyjuk a közhelyeket, elmesélem, miért "háborodtam" fel kissé. Amikor a LIPÓCIA újságban tavaly megjelentek a Margit szigetes fotóim, akkor elmondtam tervemet a főszerkesztő-tulajdonosnak, hogy szeretném végigfotózni a környék olyan üzleteit, műhelyeit, amikben (nincs jobb kifejezés) megállt az idő. Ő akkor nagy örömmel fogadta az ötletet. Én ezt a sorozatot épp ezzel a fodrászattal kezdtem el tulajdonképpen és ezt meg is említettem. A fodrász (elnézést, nem jut eszembe a hölgy neve) felvilágosított, hogy éppen egy héttel előttem járt ott egy fotós a LIPÓCIÁTÓL, aki az általam tervezett sorozatot fotózza az újságba... No comment, mondhatnám, de a dolog nem ilyen egyszerű. Egyrészt valóban nem feltétlenül kell elmondani minden tervünket, másrészt pedig, ha már elmondtuk, akkor azt minél hamarabb véghez is kell vinnünk! Nincsenek kétségeim afelől, hogy az énhelyettem elkészített fotók nagyon jók lesznek, ugyanis az újság nagyon igényes. Az, hogy miért nem engem kértek fel a saját ötletem véghezviteléhez, megint más tészta. Ilyen a világ most, talán ilyen is volt mindig, csak eddig nem vettem észre...



Réka néni hosszú-hosszú évek óta járt ide
A régi nyüzsgés már rég megszűnt



Hajsütővas a gyerekkoromból

Igen, a képek sorrendje szinte kezelhetetlen ebben a blogban

Az üzlet vezetője



Pontosan azok a hajcsavarók, amik anyámnak is voltak tucatszámra

Itt már olyan búrákat látok, amik nem idézik a gyerekkoromat, de ígérek nektek még retrósabbat




Most, hogy végignéztem én is a képeket, elgondolkodtam azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy jómagam legalább 30 éve nem jártam fodrásznál. Ez néha meg is látszik :) Kamaszkoromban egyik idősebb barát vágta le mindegyikőnk haját. Tudta, hogy mit szeretnék, és az egész hajnyírási folyamat egy baráti beszélgetés volt tulajdonképpen, miközben kicsit rendezettebb külsőt kaptam. Amikor Újpalotáról elköltöztem, teljesen idegen környezetbe kerülne képtelen voltam elképzelni, hogy a hajamban egy idegen turkáljon és még el is szabja az egyébként sem létező frizurámat. A problémát tehát magam oldottam meg és azóta is én vágom le a hajamat, aminek az a következménye, hogy még napokig igazgatom utána és persze sosem jó. De ez a makacs, megrögzött szokás már így marad, amíg a kezemet fel tudom emelni.
Réka néni viszont 41 évig itt lakott, feltehetőleg nem költözött tizennégyszer, mint én, tehát nála ki tudott alakulni ez a meghitt szertartás. Talán a mostanában jellemző állandóság, biztonság hiánya teszi tönkre, sorvasztja el az olyan vállalkozásokat, mint ez a pozsonyi úti fodrászat volt.

Nincsenek megjegyzések: