2012. február 19., vasárnap

A galambos bácsi

Nem szeretem a galambokat. Általában semmiért sem rajongok, amiből túl sok van. Erőszakos, kitaszító madárfajta, mely kiszorította még a verebeket is. Ha fejmagasságban elhúz egy a közelemben, borzongva húzom be a nyakamat, vagy bosszúsan legyezek. Ez az enyhe ellenszenv azonban nem gátol abban, hogy ne tekintsem hálás témának. És nem tekintem őrülteknek sem azokat az embereket, akik a galambokat etetik és így mindennapos kapcsolatot tartanak velük. Ezzel a bácsival az Újpesti rakparton találkoztam még tavaly nyár végén. Megkértem, hagy fotózzam le és ő készséggel megengedte. Rendezni viszont nem volt bátorságom, ezért az amúgy tökéletes, metsző fények kihasználatlanul törtek szét az aszfalton és a háttér is hagy maga után némi kívánnivalót. ... Le kéne szoknom arról, hogy saját fotóim tökéletlensége fölött dohogjak. Hát milyen vénember leszek így?



2012. február 18., szombat

Időugrás

Különös dolgok történnek a fényekkel! Ma a Millenáris éttermében azt vettem észre, hogy (halványan ugyan) Csilla még mindig látszódik azon a padon, ahol tavaly nyáron üldögélt a teraszon.

Majdnem kihagytam - az utolsó hó jogán

Utamat a Gellért hegyen át folytattam, hogy elkészítsem a Szabadság hídról a tizenhétmilliárdodik fotót. Megunhatatlan a város látványa. A hóban bandukolva több fotóssal is találkoztam, akik megszállott alapossággal fogalmazták meg (velem együtt) a látnivalót. Láttam térdelő, háton fekvő, kézenálló, bukfencező és egyéb pózokban mesterkedő fotósokat. Jó volt látni ezt. Amikor 25 évvel ezelőtt róttam a város utcáit, szinte sosem találkoztam másik fotóssal. Alig voltunk páran, akik ezt a fajta fotós életformát éltük. Most meg úgy kell őket hókotróval kitolni a képből, mert mindig belógnak... Nos, jöjjenek a szokványos, de mégis szép képek.













Majdnem kihagytam I.

ezt a telet... Volt ugyan egy sétám mínusz 15 fokban, félcipőben (az istennek se találtam a másikat), de valahogy nem sikerült jól. Most, a valószínűleg utolsó hóesést már nem hagyhattam ki! Igaz, idő (és talán ötlet) szűkében ismét egy szokványos utat választottam. Fel a Gellért hegyre és azon át gyalog haza. Nagyon hiányzott már egy ilyen séta, hisz az utóbbi hetekben szinte a monitorhoz nőve révültem a nagy netes semmibe, vagy írtam. Ismét elkövettem azt a hibát, hogy a hosszú exponálás reményében magammal cipeltem a hat tonnás Monfrottót. Városban arra jó az állvány, hogy lemaradj miatta egy csomó kapáslövésről és elzsibbadjon a kezed. Az is igaz, hogy a tulajdonomat képzelő ND16-os szűrő semmire sem jó. Max arra, hogy nyitottabb rekesszel fotózzak, ha éppen ezen a szűrőn múlna, de sosem ezen múlik. Lényeg, hogy a Dunán csíkot húzó jégtáblákkal való játék elmaradt. Ezt egyetlen okból bánom. A Szabadság hídon átsétálva (a híddal most nemigen foglalkoztam) azt vettem észre, hogy a kacsák a vízben pontosan az áramlás sebességével tempóznak sodrással szemben. Mozdulatlanok, míg a jégtáblák szépen úszna lefelé. Elkezdtem bénázni az állvánnyal, nem lehetett normális szögbe állítani stb. Végül kézből fotózva próbáltam ezt megfotózni úgy, hogy bemozduljon a jég, de a kacsa még ne. Kezdjük ezzel a képpel, bár nem sikerült a legjobban, de kézzel kitartva nem rossz. Jégből is, meg expozíciós időből is több kellett volna.
Igyekeztem hát tovább a Gellért thermálvizének csatornájához, ahol nyáron hajléktalanok élik nemi életüket és használják fürdőzésre a gazdagok által levedlett, használt gyógyvizet. Persze ez is elcsépelt téma, de egyrészt atól még érdekelt, másfelől pedig még mindig rengeteg kép hiányzik a Budapestről készült (valljuk be, turistáknak is szánt) sorozatomból. Vegyük úgy, hogy meg is érkeztem. Itt most jó pár fotó jön, aztán az is lehet, hogy a hegyen készülteken már meg sem mutatom, vagy csak holnap, mert testvérek között is elmúlt hajnali kettő.






 Még az utolsó képet is kézből exponáltam, mert azt gondolom, hogy inkább legyen picit bemozdulva a kép, minthogy egy csúszós, meredeken lejtős betonplaccon egy állvánnyal bajlódjak. Általában 1/4 másodpercet ki lehet tartani, ha nem csapják az embert tarkón közben, vagy nem száll darázs az orrodba. Holnap folytatom.