2010. július 17., szombat

Dévai Ferences Árvaház

Juli egy hétig gyerekfelügyeletet vállalt a Dévai Ferences Árvaházban, Csobánkán. Ez a Waldorfosoknak egy kötelező gyakorlat, ő most "gyakorolta". Ilyesmiktől kicsit tágul az ember világnézete. Tegnap kocsival elmentünk érte, így rövid sétát tehettem a felújított kastély környékén. Persze engem a még fel nem újított épületek érdekeltek. Amit kutyafuttában lehetett, lekaptam. Ez is olyan helyszín, ahová érdemes lenne visszamenni. Blogomból nem derül ki egyértelműen, de a szocio legalább annyira érdekel, mint a város fotózása, csak ritkán van alkalmam szocioképeket készíteni, hisz' sokkal komolyabb szervezést és lelki felkészülést igényel ez a téma. Van néhány helyszín megbeszélve, meg is csinálom.





Ezen az ablakon évekig tudnék kibámulni. Figyelném, ahogy váltják egymást az évszakok és egyetlen pillanat sem lenne unalmas... ha negyven évvel fiatalabb lennék.






Ezekkel a gyerekekkel fogllakozott Juli. Kicsit vadak. Amikor pár fotót készítettem a fürdőzésről, kérték, hogy mutassam meg a képeket. Amikor fényképezőgépemen (egyetlen vagyonom) mutogattam a képeket, szándékosan lefröcskölték a kamerát. Szörnyű, hogy legtöbb esetben aszegénység, a nyomor inkább a pusztítás, a még rosszabb felé törekvést szüli az építkezés és előrehaladás helyett. Igaz, ez  lehet egyfajta félresikerült önvédelem, hisz' kevesebb energia kell lefelé csúszni, mint fölfelé kapaszkodni. És hát minek fárassza magát az ember, amikor van elég baja amúgy is?



2010. július 15., csütörtök

Aranypor

Az a semmihez sem hasonlítható szeretet fotózható-e, amit  egy szülő a gyermeke iránt érez? Én mindig elégedetlen vagyok, akármelyik lányomat fotózom. Próbálkozom tovább. 
Erről a képről önző módon ismét saját gyermekkorom jut eszembe, amikor nagymamámnál nyaraltam. Későnkelő voltam már akkor is. A nap csak 8-9 körül sütött be a szoba ablakán, akkor is keskeny csíkban. De ez nekem elég volt. Elbűvölve néztem a fényben kavargó finom aranyport (itt csupán néhány pihe dereng) és megvártam, míg a nap sugara elérte az asztalon hűségesen várakozó kékes színű kancsót és a vizespoharat. A kancsóban reggelre mindig csodabuborékok híztak, hogy a fényben ragyogva még vidámabb, izgalmasabb látványt nyújtson. Ez az ünnepélyes szerartás néhány percig tartott, ahogy a nap állása változott. Azt hiszem, a fény természete, az a csoda, amit tenni tud, akkor fogott meg először. 
Legyen hát ez a kép a gyermekem, a fény, az élet szeretetének egyik képe.

2010. július 9., péntek

És most valami egészen ugyanaz

A fotóban az vonz talán leginkább, hogy egészen kicsi változtatást kell megszokott életritmusomba iktatni, hogy valami olyasmit tapasztaljak, amit kívülről rendkívülinek, szokatlannak, vagy legalábbis érdekesnek találnék. És persze a meglepően kis energiabafaktatés miatt meg is lepődök állandóan. Ma egészen váratlanul feljuthattam a a Párisi udvarral szemközti ház tetejére. Eredetileg Bourel kiállításának megnyitójára készültem, de arra még csak két napja, míg ennek a háznak a tetejére két éve szerettem volna feljutni.



Szerencsém volt abban, hogy kivételesen egész nap tudtam dolgozni mint a gép, ezért nem maradt éjszakára bepótolhatatlan tennivaló, így este hétkor (rohanva ugyan) elindulhattam erre a gyönyörű tetőre. Villámfotózás volt, de ígéretes a látvány. Egész biztos, hogy törzsvendég leszek ebben a házban, de egyúttal ezt is elhatároztam, hogy most már keresek néhány kevésbé kurrens helyszínt, mert szép ez, gyönyörű, de annyi tető van még, ami egészen mástól szép. Hát még, ha belegondolok, hogy a tetőkön kívül mi minden van.


Van például ennek a háznak padlása is, ami pl. a Párisi udvarnak nincs. Miközben ezeket a képeket készítem, egyre inkább érzem, hogy milyen fontos lenne egy profi felszerelés. Valahogy megoldom, végülis ezeket  aképeket eladom. Csak hát éppen azért kell a profi cucc, mert nem adhatok el "selejtet". Persze megoldhatnám lyukkamerával, Holgával, vagy bármiféle művészinek nevezhető eszközzel, de annyian alaklmazzák már az említett "trükköket", hogy idegenkedem tőlük, holott nagyon tetszik közben. Erről külön lehetne hosszasan beszélni. Eleve meglepődve tapasztalom, hogy gyakran töltök fel színes képeket. Valahogy megérett bennem a színes kép becsülete. Azt vettem észre, hogy ha egy kép jó színesben is, az TÉNYLEG jó fotó. Ez nem jelenti azt, hogy nem jó kép az, ami csak fekete-fehérben jó. 







2010. július 4., vasárnap

Képek turistáknak


Kezdem megérteni az antennaszerelőket. Úri állásuk van. Persze ők másképp látják. Unják talán. 

Ez nem jó kompozíció, viszont fizetek egy nagy fagyit annak, aki innen képet csinál.


Igen, szépek a felhők, de nem eléggé. Majd legközelebb eléggé azok lesznek. Már most is azok, csak én épp nem vagyok ott.
Az se baj, ha néha az ember elvonul a fő látványosságok mögé. Ilyen az élet is.

És legyen a végére egy panoráma megint. Ez volt nekem mára, ami továbbgurít.