2010. január 29., péntek

Margit

Idén, ill. tavaly egy aszályos időszakban le tudtam menni a Margit híd lábazatához, ahol az analóg időkben még ott állt ez a kő. Nyilván a bombázás maradéka. Volt még több is, de csak ez van szkennelve. Sajnos mind eltűnt azóta. Remélem, hogy olyan valaki cipelte haza ezeket a már történelminek nevezhető díszítőelemeket, aki meg is tudja becsülni. Lehet, hogy most az építkezés során is lepottyan ez-az. Majd megnézem.

2010. január 26., kedd

Király utca


Király utca. Szerintem az ország egyik legegzotikusabb, mozgalmasabb utcája lehetett volna, ha nem teszik tönkre lakóházaknak elkeresztelt márvány-króm-üveg sírkamrákkal. Mondjuk hamar össze fognak dőlni állítólag maguktól, de mi jön ezek helyére? Persze van jó is. A Gozsdu udvart nem tették tönkre. Azzal csak az a bajom, hogy képtelen voltam romos állapotában lefotózni. Bár megtették sokan és ezért sem kapkodtam el a dolgot. Ez a fotó pontosan a Gozsdu udvar bejáratánál készült, miközben a lehetséges bejutáson alkudoztam a biztonsági őrrel. Ehhez hasonló jelenetek fotóznék legszívesebben tonnaszám.

2010. január 25., hétfő

Békásmegyer

2006-ban Békásmegyeren jártam és kilátogattam a gátra, a Duna-partra, ahol rengeteg fotót készítettem a '90-es évek elejéig. Nagyon szerettem ott lakni egyébként, de ezt csak utólag tudtam meg. Élveztem a Duna-parti sétákat, az Omszki-tavi nagy úszásokat. Szentendre bringával, kocsival, akárhogy mindennapos látogatottságot élvezett személyem által, amíg ott volt a mozi előtt az árusító asztalkám. Egy-két sátáni figurát (pl. a volt gondnokot) leszámítva nagyon jól éreztem magam ott, abban a kis 30 nm-es lakásban, ahol oly sok régi barát járt, aki most olvassa ezt a blogot.

Ez a kép egy tekintélyes árvíz idején készült. Direkt amiatt mentem oda, de végül ezen a képen a felhők váltak főszereplővé.

Rengeteg munka, rengeteget szereltem




Nem tudtam, mit fogok előhalászni mára. Végül megtaláltam ezt a baksi képet, mely a Lekvásfőzés c. kép párja. Pár perc különbség lehetett a két kép elkészítése között. Szeretem ezt a fotót és most időt szakítottam rá, hogy elgondolkodjak azon, hogy miért is szeretem? A kód egyszerű. Gyermekkoromban számomra a munka látványa, végzése egyenlő volt a békével a teljes értékű élettel. Pedig éppen a rengeteg munkának köszönhetően gyakorlatilag nem találkoztam a szüleimmel. De az más ügy. Amikor a munka természetes elem életünkben, amikor van értelme és nem tesz minket tönkre, akkor a legtöbb ember elégedett lehet. Bármilyen munkára igaz ez, legyek művész, bankár, állatorvos, vagy bármi. Hogy ez a meglátás helyénvaló-e, az tök mindegy, mert igazából számomra csak annyi fontos belőle, hogy megértettem végre, miért dolgoztam életem legnagyobb részében többet az átlagnál? Mert szükségem volt rá, mert azt tanultam. Most más a helyzet. A munka kevesek számára jelent kiteljesedést, biztonságot és örömöt, mert értékét felváltotta a pénz (önmagában teljesen meghatározhatatlan) abszolút értéke. Mostanában nincs sok munkám, mégsem vagyok kipihentebb, de nincs is kevesebb pénzem. Bár sosem volt semennyi, úgyhogy ez nem nagy szó. Elárulom végre mindenkinek, hogy én egy tipikus barkácsoló típus vagyok, aki tavasztól késő őszig a kertben fúr(na)-farag(na). Jó nagy zaj lenne körülöttem és por, hogy ne halljam a világ egyéb zajait és ne lássam egyéb mocskait. Nincs kertem, nem barkácsolhatok, védtelen vagyok.

2010. január 23., szombat

Egyáltalán igyál talán



Nem! Nem oroszok. Ez egy korai képem a fotósmániám második szakaszából, amikor egy egész tűrhető géphez jutottam. (Sony DSC F828) Elég durvának, tolakodónak tartható kép, de én csak azt fotóztam, ami ott volt. Nem tettem hát mást, mint amit egyébként is szoktam. Sem csúfítottam, sem szépítettem a valóságot. Éppen ezért háborodtam fel, amikor egy egyébként is inkább modellfotósokat tömörítő közösségi oldalra feltöltöttem a képet és a bírák törölték ezt a képemet. Illetve inkább az háborított fel, hogy ezt indoklás nélkül tették. És aztán még egyet töröltek és akkor én magamat töröltem arról a helyről, mert egyébként is azt vettem észre a kommentekből, hogy gócokba tömörült rajongókból és mestereikből áll az egész hóbelevanc. Ehhez meg a fotozz.hu után már végképp nem volt kedvem. De a honi közösségi oldalakon tapasztaltak ellenére azt mondom, hogy ha valaki tanulni akar, vagy bizonytalan magában, akkor nagyon fontosak ezek az oldalak, mert egy megjegyzés még akkor is hasznos lehet, ha egyébként hülyeség. Ha meg nem az, akkor pláne. Lényeg, hogy nem tartom én ezt a képet olyan rossznak, hogy ne lehessen bemutatni. Persze a téma mindennapos és még másnapos is. Több alkesz van az utcákon, mint galamb. De azért az ivásnak ez a módja mégsem olyan gyakori.

2010. január 21., csütörtök

Túláradó jókedv


Bartha barátom vicces kedvében volt. Ez a kép a nyolvanvalahányas nagy árvíz idején készült a Római parton. És megint csak hüledezni tudok, hogy mennyi időm volt pl. Bartha barátommal lófrálni, fotózgatni. Ha belegondolok, hogy akkoriban semmi dolgom nem akadt bürokratákkal, hivatalnokokkal, akkor már kicsit érthetőbb. Nem értem, hogy az időlopás miért nem büntethető? Nótórius feljelentővé válnék!

2010. január 19., kedd

Hogyan készült? (És minek?)


25 éves képem kb. Békásmegyeri tél. Nagyon jó kis telek voltak ott ám! Nem olyan kis csenevész, fonnyatag latyakok, mint manapság, hanem igazi térdig érő havas, gazdag telek. Tehát az egyik kellék a sok hó. A másik egy fényképezőgép. A harmadik pedig az objektív elé feszített szitaszövet, vagy harisnya, aminek a közepén lyuk van. A lyuk méretével kísérletezni kell. Az így nyert effektszűrő egyszerre lágyít és dobja szét a fényeket, kontúrokat. Nagyon jó szórakozás, de lehet, hogy semmi értelme nincs. Olyan, mint az élet.

2010. január 18., hétfő

Téli kerek


Na, Amsterdamba se kell már utaznom. Van bringás fotóm is végre. Igaz, nem hídon áll, de legalább áll. Csillának mindig akkor kell fontos ügyben elmennie itthonról, (rám hagyva Emmácskát) amikor friss hó esik. Ez ugye nem túl gyakori. Ma is kimaradt hát a havas városi fotózás, holnap meg már tuti, hogy reggelre egy szép álom marad ebből az ünnepies fehérből.

2010. január 17., vasárnap

Téli fagyi


Még múlt évben történt, hogy Izsó Miklós szobrát fagyizáson értem. Magam sem hinném, ha nem láttam volna a tulajdon két szememmel! Szobrász volt egyébként és nem is akármilyen, pedig sajnos nem volt sok ideje alkotni, hiszen 44 éves korában már elhunyt.

2010. január 16., szombat

Az események begyorsultak, vagy én vagyok lassú


(Egy kép abból az időből, amikor még el tudtam tartani valahogy a családomat fél kézzel is.
Piróka 2-3 évesen.)

Az év eleje nem unalmas. Tegnap fél kézzel Piróka útnakeresztő ebédjét sütöttem (naphalat), miközben a szombati Rofusz Kinga kiállítás anyagát paszpartuztam. Közben ki kellett volna ürítenem a volt lakásomat, amit eladtam. Piróka németül fog beszélni most fél évig. Tele vagyok aggodalommal, pedig már 21 éves, a magam 48-áról nem is beszélve. De hát mégis gyerek :) Mi lesz vele ott messzeföldön? Alig tudtam neki valami kis útravaló pénzt adni. Kinga kiállítása az Irijám és Jonibe (Schein Gábor) c. könyvünk illusztrációiból fog állni és az Anno meseboltban látható (I. ker. Krisztina tér 7.). A lakásom... életem során immár másodszor válok gyakorlatilag nincstelenné. Először a válásom után, most meg egy bedőlt banki hitel miatt. Nem vagyok valami nagy üzletember, de nem adom fel :) Hm... erről eszembe jut egy apróság. Amikor még színpadi kellékes voltam a L'art pour Laár Társulatnál (a hőskorban ez volt a neve), akkor a Barkasban hazafelé kitalálóst játszottunk. Valakire gondolni kellett a csapatnak és egy másiknak hasonlatokból, megszemélyesítésekből ki kellett találni, hogy kiről van szó. Nem tudom a játék nevét sajnos. A lényeg, hogy amikor engem kellett kiatálni, akkor Dolák kérdezett Nátitól:
– Milyen lenne, ha autó lenne?
– Olyan, hogy megy vagy kétszázzal, de közben íííííííííígy kacskaringózik, rángatja a kormányt! - hangzott a válasz.
Tökéletes leírás, csak egy valami hiányzott belőle. Sosem voltam olyan autó, amely bárkit elütött volna. A kacskaringók éppen abból adódtak, hogy mindenkit inkább kikerültem, bármilyen gyorsan is száguldottam. És most valami ismeretlen, vad helyen kötöttem ki. A fényezésem már megkopott kissé, a lámpáim sem a régiek (illetve hát éppen hogy nagyon is régiek:). Meg-megzörrenő alkatrészekkel, lapos gumival kell kitalálnom ebből az útvesztőből, ahová a nagy kacskaringózásból keveredtem. És hol vallanám be máshol, ha legalább itt nem néhány barátomnak, hogy a dolog bizony megvisel, holott utáltam a lakásom helyét, múltját szomszédostul (néhány kivétellel). Megvisel, mert méltatlannak tartom azt, ami velünk történt. Nem fakadok tovább, mert még túlságosan belelendülök. Milyen igaz Bornai Tibor több, mint szellemes mondása: "Aki szívből él, az élből szív!"

2010. január 12., kedd

Paparazzi


Ebben a témában egyetlen képet készítettem és nem is érdekel különösebben a dolog. A kép érdekessége csupán, hogy évekkel ezelőtt egy fotós ismerősöm a Váci utcában ácsorogva vázolta, hogy legújabb témája az erotika az utcán lesz. Miközben ezt ecsetelte, a felvételen látható jelenetre lettem figyelmes egy kávézó teraszán. Intettem neki fejemmel, hogy akkor itt egy kép. Azt mondta: "Ez már a tiéd." Így működik egy fotográfus, ha nem ő látta meg, nem ő fedezte fel a képet, már nem érdekli.

2010. január 11., hétfő

Szennylap

Ennek a képnek története van. Nem olyan, mint amit vártok. Még a Csodaceruza hajnalán (amikor Csilla Csillaghegyen, a Banán klubban próbálta felhívni az emberiség figyelmét a gyermekirodalom jelentőségére) elmentünk Tóth Krisztináért autóval, mivel ő volt azon a vasárnapon éppen a vendég. Nekem különösen szokatlan időpontban, korán reggel autókáztunk. Igazából még fel sem voltam ébredve, hiszen az első öt kávé még meg sem volt. Éppenhogy kikanyarodtunk Kriszta lakása elől, amikor egyszercsak megkérdezte:
– Láttad?
– Mit?
– Egy fickó a kukában áll és újságot olvas. - válaszolta olyan hangon, mint aki számára ez megszokott látvány. Az is volt, mint kiderült.

Attila kérésemre visszatolatott és tényleg! Szerencsére volt nálam egy digitkgép. Olyan, amilyen, de volt objektívje, meg mindene. Azóta is szégyellem magam, hogy elmentem volna egy ilyen téma mellett. És persze rohantunk, úgyhogy hevenyészett, elkapkodott képet tudtam csak készíteni. De hát nem is a kompozíciós attrakció a lényeg egy ilyen esetben. Hát ezért is mondtam Kiss Ottó blogján a napokban, hogy jó lenne, ha ő is, meg Tóth Krisztina is fotózna. De így is jó, hogy írnak :) Nagyon jó!

Ima


Józsefváros, Koszorú utca sarka. Ne gondoljátok, hogy órákig kell várakozni, amíg egy hasonló képet lehet készíteni. A "Nyócker" nekem örök titok és egyszerre örülök és fájlalom, hogy nem ismerem minden titkát. Attól félek, hogy ez a kapzsi, öncélú és nekem valahogy alibi tevékenységnek tűnő építkezési mánia nemcsak a mocskot, a nyomort tünteti el (vagy inkább takarja), hanem olyan értékeket is, amiket a mai kor embere sem kőből, sem lélekből nem képes már újraépíteni.

2010. január 9., szombat

Környezetvédő Fotósok Stúdiója


Érdekes napom volt ma, holott végig úgy éreztem, hogy csak megy az idő és nem történik semmi. Egy barátom kért tőlem az irodájába néhány nagyobb fotót vászonra nyomtatva. Épp ezt a cuccot vittem a vállamon (21 négyzetméter fotó!!!), amikor szembe jött velem Szekeres Laci, aki még 1986-ban már az elején bekapcsolódott és később vezető szerepet is kapott a Belvárosi Ifjúsági Házban általam létrehozott Környezetvédő Fotósok Stúdiójának. Későbbi nagy nevek voltak ott tagok, amire büszke vagyok, holott nem volt nagy varázslat egy (akkor még) állami intézménnyel a háttérben megalapítani egy ilyen kört. Arról nem beszélve, hogy miért kéne nekem arra büszkének lennem, hogy mások jó és ismert fotósok? :) No mindegy, már leírtam. Nemrégiben találkoztam Horváth Ernővel is, aki szintén oszlopos tagja volt a csoportnak. Én 1987-ben kiléptem az Ifjúsági Házból és oly mértékben megbonyolítottam az életemet, hogy a Stúdió vezetése is kicsúszott kezemből, majd később a látogatást is hanyagoltam. De rengeteg dolgot műveltem akkor párhuzamosan és a lényeget megtettem az ügy érdekében. A Stúdió létezett. Igazán sosem szűnt meg, de amikor elkezdett politikai irányba hajlongani, akkor én végleg másra figyeltem inkább. Ilyen vagyok. Node! Bekötötték ma a Digitális TV-t nálunk, aminek első sorban nyelvtanulási okai voltak, de nem mentegetőzöm tovább emiatt. Van TV, ciki. Eddig nem volt. A HBO-n azonnal lecsaptam egy klímaváltozásról szóló műsorra, amit végignéztem. Megnéztem és újból feléledt az az időnként megújuló vágyam, hogy most már komoly egyesületi formában újra életre hívjam a Környezetvédő Fotósok Stúdióját. Pedig nagy szívás egyesülettel kínlódni. Ha találok a régi tagokon kívül is társakat, megcsinálom. A film után rákerestem a neten, hogy akkori ténykedésemnek van-e valami nyoma a neten? Van, bár akkor már nem én vezettem, amikor ez megjelent, amit itt alant láthattok.

2010. január 8., péntek

Lekvárfőzés


A késés végigkíséri, keseríti életemet. Legkésőbb 5-6 éves koromban kellett volna elkezdenem fotózni. Így kihagytam a horrorisztikus, de mozgalmas, családias hangulatú mindszenti disznóvágásokat, kihagytam nagyszüleim, szüleim mindennapjait. Mondjuk a szüleimet nem nagyon láttam, hét végén találkoztam velük leginkább, úgyhogy ha valaki azt mondja rám, hogy neveletlen vagyok, akkor eszembe sem jut megsértődni. A régi idők hangulatát felidéző kép ez a lekvárfőzős fotó. Apai nagybátyám, a légynek sem ártani tudó, szerény képességekkel megáldott férfialak és Panni ángyom, aki beszédstílusban leginkább Pepin bácsihoz mérhető. A helyszín Baks. Egy lélegeztetőgépen lógó falucska. A szegénységnél már csak a reménytelenség nagyobb itt. Pirókámat vittük oda megmutatni néhány napra vagy 20 éve Gabival és addig maradtunk, amíg el nem űztek a legyek.

2010. január 7., csütörtök

A fodrász



Ahogy elnézem, ezer téma van elkezdve, csak nem tudok róla. Fodrászos képem van néhány, erre már csak rá kell dolgozni és már mehet is a kiadóhoz a többi albumom mellé. A fodrász az nálam egy speciális ügy. Nem kell figyelmes szemlélőnek lenni ahhoz, hogy kilógjon a lóláb, miszerint én magam nem járok fodrászhoz. Valami komoly gyerekkori trauma érhetett engem, mert a kötelező fodrászhoz járásról akkor szoktam le, amikor eladdig csillagos ötös kézírásom néhány hét alatt olvashatatlanná, majd nyomtatott betűssé, még később olvashatatlan nyomtatott betűssé változott. De spongya rá! Üsse kő, kézírni nem kő! Nem vagyok én kódex festő. Bár az meg éppen menne... Gondolom, hogy kézírásom elvesztése szoros összefüggésben áll azzal, hogy nem tudtam megtollasodni. Ezt ellensúlyozandó, nem vagyok hajlamos arra, hogy megváljak időnként feltűnő alakzatokat felvenni képes hajzatomtól, mely már akkor kiment a divatból, amikor még divat sem létezett. Ez lehet a kulcs! A DIVAT, amit én nem viselek el. Semmit sem szeretek, amit tömegek követnek. Legjobban a halottaskocsit utálom.

Pedig milyen jó illatok szállnak egy fodrászműhelyben. Meghitt, csendes nyugalom. Csak az ollók halk nyessenése és a nagymellű, miniszoknyás fodrásznő diszkrét kérdései hallatszanak. Nem! Bocs! Tehát a bajsza alatt kívánandó frizuránk iránt érdeklődő mélyhangú fodrászmester mormogása. Vagy a hajmosás! Az milyen jó érzés, ahogy masszírozzák a fejbőrödet, vakarják, gyúrják, hogy majd kitörik a nyakad! És te abbéli félelmedben, hogy esetleg valami korpa, vagy észrevétlen koszocska ékteleníti bozontodat, már előre hajat mostál. És hogy elszáll az a röpke másfél-két óra, míg az ember haját valami rendezett formába terelik.. No, ez az, amire nekem nincs időm!

2010. január 6., szerda

Az én "világjárásom"

Sosem töltöttem külföldön annyi időt, hogy valamirevaló képet készítsek ott. Irigylem is kicsit alant hirdetett kiállító barátaimat, ismerőseimet, akik valószínűleg parádés anyagot tesznek ki a falról egzotikus tájakról. (Feltétlenül nézzétek meg a kiállítást, nagyon jó fotósokról van szó!) Itthoni bóklászásaim során is elég gyakran látványra nem igazán vonzó képeket készítek. Most három apró kis részlete egy nyóckeres sétának még 2006-ból. Van egy olyan érzésem, hogy egy fotóval kb. egy záridőnyi egységre, de meg lehet állítani az időt. Ha 1/60-as záridőt veszek átlagul, akkor ezzel a három képpel összesen 1/20-ad másodpercre állítottam meg az időt. Állítsátok vissza az óráitokat.

 
 

2010. január 5., kedd

Szódás helyett


Nem voltam végül szikvíz üzemet fotózni, mert ahhoz azért tényleg fény kell, akárhogy is nézzük. Helyette böngésztem a régi szkennelt képeim között és találtam egy legalább annyira kihalófélben lévő mesterségről egy rozzant fotót. A medvetáncoltatóval Bulgáriában volt szerencsém találkozni. Már '86-ban sem nagyon hittem a szememnek, amikor ez a páros megjelent. Az attrakció értékét talán úgy tudnám leginkább érzékeltetni, ha elmondom, hogy a fickó úgy muzsikált, ahogy a medve a képen "táncol". Nem is tudom, melyik volt statikusabb látvány: a medvetáncoltató a medvéjével, vagy a mi baráti társaságunk? Vártuk, hogy kezdődjön a produkció, míg ők várták a produkcióért járó honoráriumot. Patthelyzet volt, mely azóta sem oldódott fel. Illetve talán azzal, hogy ez a maci azóta egész biztosan kimúlt.

Sok jó téma kis helyen is elfér


 
 
 
Már nem tudom, melyik nagy fotográfus híresült el arról, hogy élete utolsó éveiben már csak a szobájában fotózott, de szerintem több ilyen is van. Ez egy alapfeladat a fotóban. Mikroklímák feldolgozása minél több szemszögből. Nem meglepő hát, ha azt gondolom, hogy bizonyos kisebb területek fényképes bemutatása lehet egy életmű is akár. Erre alkalmas a Hunyadi tér. Régen izgat ez a környék, készítettem is már számos képet, de még nem ismernek az ott élő emberek, nem biztos, hogy örülnek, ha a képükbe kattogok. Ma megbeszéltem egy még működő szikvizessel, hogy holnap mehetek fotózni. Nem túl izgalmas a műhely, a fények sem fognak aranylóan átsütni a száz éves szódásüvegeken, de megpróbálok minden fotont rábírni, hogy még hóesésben is úgy kanyarodjanak egy belsőudvar hátsó traktusában meghúzódó helyiségbe, hogy abból legyen valami. Az egyik odavezető utcában van ez a fodrászműhely, aminek a kirakata már évekkel ezelőtt feltűnt nekem. Most csak futólag kaptam el, de oda is visszamegyek még, mert nagyon tetszik. Van benne valami bizarr, ahogy a parókát viselő babafejek közömbösen bámulnak a semmibe. A sűrű rács sajnos bekavar. De vázlatnak jó. Ha bejutok, akkor kívülről is lehet bátrabb lesifotókat készíteni. Most ilyenek vannak.

2010. január 4., hétfő

Rend


Vannak a felnőttek számára rutinszerű műveletek, amiket egy gyermek egész életére éles, tiszta képként rögzít. (Ennél fogok majd később még nagyobb közhelyet is mondani, most ennyire futotta.) Ilyen megmaradt kép bennem, ahogy apám borotválkozott vasárnap délelőtt, (volt egy érdekes pengeélező berendezése, amire annyira emlékszem, hogy le tudnám gyártatni) vagy nagybátyám cipőpucolása. Ez is jó régi kép, de azért nem gyerekkori, nem is a nagybátyám cipőpucolás után. Gyerekkoromban semmilyen szinten nem érdekelt a fotózás. Pláne nem 4-5 évesen. Ennek elmesélhetném az okát, de már írtam, hogy éltünk.
Ezt a fotómat még soha nem tettem fel semmiféle internetes galériába. Nem is nagyon foglalkoztam vele, de amikor elém került, mindig próbáltam újra megfejteni, hogy hová indulhatott ez az úr? Itt jöhetne egy látványos felsorolás, de mellőzöm. Rátok bízom. Annyit segítek, hogy nem a Mikulásnak volt az a két cipő kikészítve nyár derekán.

2010. január 1., péntek

Ember az aszfalton


Újév első napja. De jó ilyenkor városlakónak lenni! Főleg, ha ebédet és Aspirint kell beszerezni úgy, hogy ne menjen rá az egész napom. Beszerző utam sikere felől semmi kétséget nem táplálva indultam a Nyugati tér irányába. Szándékom szerint nem akartam lemenni az aluljáróba, de azért magammal vittem egy kisebb gépet, hátha akad valami lencsevégre való téma. Akadt. A Westenden keresztül haladva figyeltem fel egy hiperaktív, zavarodott nőre, aki zokniban sétálva húzta maga után motyóját. Itt a háttérben matatott éppen, majd eltűnt valahol az árnyékban. A Nyugati előtt ráérősen ráiszogató figurák várták a szebb jövőt. A könyvárust elhagyva egy üzlet bejáratában edzett tekintetemnek is sokkoló látvány fogad. Ez a segg részegre itta magát – gondolnám, ha lenne kedvem viccelni a látványon. Ha sértőnek, undorítónak (mert az) tartjátok ezt a képet, szóljatok és leszedem.