Ebbe a blogba az is belefér, hogy a rosszul sikerült képeimről eszembe jutó gondolatokat is leírhassam. Sajnos ez a kép tök-életlen. De nekem egy varázstükör, ami elmosódó, hullámzó látomásaival legalább olyan elevennek mutatja a múltat, mint a most élt mindennapjaimat. Ígértem nemrég, hogy Mindszentről még beszélni fogok. Fogalmam sem volt, hogy pont ez a kép fog előkerülni gyermekkorom mesefalujáról. Ebből aztán nem derül ki semmi arról a végtelen szabadságról, mozgástérről, ami kiskoromban lendületet adott és gurít, pörget a mai napig. Ez már húsz éves korom körül készülhetett, amikor Gabival meglátogattuk keresztmamámat, akiről külön blogot lehetne indítani. Nagymamám már nem élt. Elütötte egy kismotor a pékség előtt és rá egy hétre otthon meghalt. Vérrög. Amúgy hetven évesen kutya baja volt. Egy kismotor féknyoma jelölte ki számomra a visszafelé átléphetetlen határt a gyermek és a felnőttkor között. Ez tehát a '80-as évek, amikor mindenki mindenhol és nem feltétlenül mindent olvasott. Gabit sem zavarta a félhomály, sem a vígasztalan környezet. És hol a csomag, ha már vasútállomás? Semmi terhünk nem volt. ... Dehogynem! Számtalan. Várjuk tehát a vonatot, hogy visszautazhassunk Budapestre. Gabi már ismeri keresztmamámat, látta az ártéri erdőt, nagymamám házát. Nektek is meg fogom mutatni, abból a kevés képből, ami megmaradt.
2 megjegyzés:
Ez annyira szomorú volt. Ezzel idítottam a ma reggelt, ami amúgy is hideg, borús és torokfájós.
A kép tökéletes, ha az emberben megmozgat valamit. Szerintem, de én ugye nem értek hozzá :)
Megjegyzés küldése