2009. október 29., csütörtök

Matiné

Megint egy régi fotóm. Ilyenkor lehet tudni, hogy nem volt időm rendezgetni, vagy készíteni az újakat. Ez a fotó egyébként elég pontosan illusztrálja huszonéveskori lelkiállapotomat. Bezzeg, ha tudtam volna, hogy milyen idők jönnek, akkor viháncoltam volna furtonfurt és kacarászva, szökdécselve kizárólag pihés kiscsibéket, pipacsos mezőket és gombolyaggal játszadozó kiscicákat fotóztam volna napos jókedvemben.

Egy alkotókényszeres embert két dolog akasztahat ki igazán. Az egyik az, ha nincs mondanivalója, a másik pedig az, ha van, de nincs módja elmondani, illetve hát megalkotni, amit akar. Én gyakran a kettővel egyszerre küzdök :) Azt hiszem, egész életem legnagyobb problémaforrása az volt, hogy nem tudtam értelmezni a "szabadság" fogalmát. Nem fejtem ki bővebben.

2009. október 23., péntek

Tekercselőműhely-látogatás

Mostanában minden napom furán alakul. A reggeli kávé símogatása után többnyire azonnal jön egy nagy maflás telefonon, vagy bárhogy. Aztán megint történik valami annak érdekében, hogy érdemesnek lássam az életet arra, hogy használjam. És így váltakozik egész nap. Ma (ill. tegnap) Piró lányom vigyázott Emma lányomra, így el tudtam menni végre fotózni egy Dob utcai tekercselőműhelybe, amiről Soós Sanyinak köszönhetően lett tudomásom. Közel a Kertész utcai egykori Képcsarnok dekoráció asztalosműhelyéhez, hol éveken át volt szerencsém... A környék elvileg sokat változott, de én azért olyannak látom még, mint régen. Önvédelemből, hogy ne érezzem az idő múlását. Most a digitgéppel készült  fotókat tudom felnyomni, de nálam volt a jó kis A1-es is jóféle filmmel töltve.
A tulajjal beszélgetve megtudtam, hogy ez a műhely kb. 1953 óta így néz ki. Lomtalanításból összeszedett fával tüzel télen, ami jó dolognak tűni egészen addig, amíg nem kell letüdőzni a festett fa égetésekor keletkezett mérgező bűzt. De neki megbocsájtható eme környezetszennyezés. Nem maradhatott ki persze a meztelennős naptár sem, de innen nincs értelme folytatni, hogy mit láttok a képeken, mert akkor minek raktam őket fel? Tetszett a jelenet (főleg utólag), hogy miközben fotóztam, betoppant három fémgyűjtő roma és megkérdezte, hogy nincs-e valami fémhulladék? Csak az volt, de ők azt a választ kapták persze, hogy nincs. Elhitték és odébbálltak.

2009. október 16., péntek

Egy nyári kép


Naponta látogattam blogomat, hátha önálló életre kelt és elkezdte tenmagát írni, képekkel illusztrálni. Hát nem. Annyira kevés időm van és olyan gyorsan kell mindent megcsinálnom, elintéznem, hogy lerobbanófélben lévő idegpályáim ellenére afféle reflexeim lettek, mint egy western-hős kétszeresének. Fénysebességgel élek, ezért tök belassultnak érzem magam és olyan hamar túllépek egy-egy pillanaton, hogy pár napja egy munkával kapcsolatos ötletemet visszahallva lelkesen dícsértem az illetőt, mondván, hogy ez nekem sose jutott volna eszembe! Ez még OK., ha  van úgy fél év feedback, de itt csupán egy mondatváltásnyi idő telt el. Azt hiszem, hogy a kábítószereket a dologtalan embereknek találták ki, mert sok munkával simán el lehet jutni egy más tudatállapotba. Jobb lenne néha egymás tudatállapotába eljutnunk. Na, itt egy tetőpanoráma.

2009. október 2., péntek

Egy kis csend

Talán fura, hogy egy fotográfus blogjában bukkantok olyan bejegyzésre, ahol nincs kép. Több oka van ennek. Az egyik biztosan az a brutál influenza, ami most oly lustává tesz. De oka az a sok többi fotó is, ami viszont elönti a netet, az utcákat a sajtót. Kiváltképp a digitkorszak óta képeskönyvvé vált a világ és én ezért nem annyira rajongok. Olyasmi következményei vannak, mint amit például akkor tapasztaltam nemrég, amikor az Erzsébet téren árultam a fotóimat. Sokan megálltak és vettek is, de kb. a nyersanyag árára lealkudva a képek árát. Ez még OK!, legyen a falán mindenkinek tőlem fotó és unja meg. De egy 10-11 éves forma kiscsaj elhaladva és fotóimra bandzsítva annyit mondott távolodtában: "Ezt én is meg tudom csinálni, hogy letöltök a netről képeket és kinyomtatom."  Vannak mondatok, amikre megmozdul bennem a szunnyadó vadállat. De nem szabad meglepődnöm ezen a reakción. Főleg úgy, hogy "munkásságommal" a legkisebb mértékben sem vagyok megelégedve. Ha a retinám mögül ki lehetne nyomtatni azt a rengeteg képet, amit ott tartok, akkor talán összejönne egy komoly anyag. És persze ugyanígy vagyok a zenével, meg az írással is, csak utóbbiakat fel sem merem venni önmegvalósításom várólistájára, mert akkor biztos, hogy tömegverekedés lenne azon a hosszú, kietlen, de színes tervekből álló soron ott a fejemben. Jövő hét végén izgalmas helyszínekre megyek és teszek fel képeket. Addig kúrálom magam, fekszem fixen lehetőleg. Gondoltatok már arra, hogy milyen paradox helyzet, hogy az ember halálra dolgozza magát az életben maradásért? Választhatsz a kivégzési formák közül.