2009. szeptember 23., szerda

Száradó ruhák


Jönnek a hidegek és nekem persze pont most jut eszembe, hogy jó kis sorozatot lehetne összehozni száradó ruhákkal. Normális embernek lenne ideje még a fagy beálltáig ezt összehozni, de hát ... Most hirtelen végiggördült bennem, hány helyen, milyen körülmények között száradtak már az én ruháim! És némelyik gyermekkori ruhadarabomra még emlékszem is! Például a frottír (így kell ezt írni?) rövidujjú pólóim. Egy piros és egy kékcsíkos volt belőle és már akkor egy számmal kisebb lehetett, amikor kijött a gyárból. Szorított, mint a spanyolcsizma és olyan meleg volt, mint a martinászkabát. A mindszenti udvar szikrázó napsütésében kőkeményre száradt és véresre horzsolta a bőrömet, mire magamra erőltettem. Vagy eszembe jut, amikor apám számomra teljesen misztikus módon télen kiteregette a fagyba a ruhákat. Ugyanolyan kemények lettek, mint az említett pólóim. De megszáradtak mégis! És az illatok! ... Kiss Ottó nálunk aludt párszor, amikor pesten járt. Egyszer nem tudott elaludni a száradó ruhák miatt, mert allergiás az öblítőszerekre. Szerintem neki van igaza!

2009. szeptember 20., vasárnap

Szabadidő


Ma valahogy sikerült Csillát meggyőznöm arról, hogy nem omlik össze a világ gyermekirodalmának építménye, ha ő nem dolgozik pár órát. Így jutottunk el a Margitszigetre és e hatalmas túra alkalmával megbicikliztettük Emmácskát azon a négykerekű ócskaságon, amiről az üzemeltető már legalább száz bőrt lehúzott, holott egy sincs rajta. Nyúzott masinák azok, az biztos. De gurulnak és Emma (a kis ártatlan) még csak a lén yeget értékeli és nem vész el a bosszantó részletek útvesztőjében. Ahogy tekertünk, kezemen pihent meg egy szitakötő. Sokáig ott volt, szemezett Emmácskával. Én meg gyönyörködtem bennük. Milyen jó is lenne, ha az ilyen kis lényecskék félelem nélkül mindenki kezén megpihenhetnének!

2009. szeptember 19., szombat

Emma "óvas"


Ezt a képet kifejezetten azért töltöttem fel, hogy kicsi Csillának végre valami örömet is szerezzek, mivel már rég kéri tőlem azt a sorozatot Emmáról, aminek ez a kép is tagja. Hát megtaláltam őket Csilla, úgyhogy ha nem akarnék dolgozni azon, amit kértél, hivatkozz erre a blogbejegyzésre. Nem fogom tudni letagadni, hogy megvannak a képek!

2009. szeptember 14., hétfő

Sikerélmény húgyszagban




Remélem, hogy az ígéretes cím felkeltette érdeklődéseteket anélkül, hogy ti magatok felriadnátok pihentető álmotokból most, hajnali negyed kettőkor. Mint vizsgára váró kisdiák, úgy vártam a vasárnapi WAMP-ot, ahol húsz év után újból személyesen árultam fotóimat a szabad ég alatt, mindenki szeme láttára. Ahogy kiértem az Erzsébet térre és elfoglaltam a számomra kijelölt territóriumot, azt kellett tapasztalnom, hogy valószínűleg szintén mindenki szeme láttára a terület kijelölését már igen sokan megtették, de különös módon a kutyáktól ellesett módon, vizeletjellel. Ennek – és a takarítás hiányának – köszönhetően kezdetben szimpla, de annál áthatóbb és láthatóbb húgyszagban kezdtük meg sorstársaimmal az árusítást. Amikor ezt már megelégeltük és szóvá tettük, akkor az egészre rá lett öntve egy üveg hypó, aminek köszönhetően olyan vegyület keletkezett, mely még valószínűleg bevetésre kerül egyszer a hadászatban. Mindent meg lehet szokni! A vevők jöttek és vettek! És rendeltek is. Baromi nagy fotós kell, hogy legyek, mert ezt a szagot nem vállalja egyetlen művészetpártoló sem csak úgy ok nélkül. A mérleg, az egy súlymérő eszköz ... nem ezt akartam mondani. A mérleg, az pozitív. Tehát kerestem a képeimmel és el is költöttem még ott a környékbeli szendvicseseknél, de maradt holnap ebédre is, meg egy festékpatronra a printerembe, ami persze tegnap éjjel kettőkor tudott kifogyni, amikor a legjobb fotóimat akartam épp kinyomtatni. De minderről sokkal fontosabbat is lehet mondani, mert újból éreztem azt a jóleső pezsgést, pörgést, amit régen a Vörösmarty téren. Nagyon örültem minden vevőmnek és baromi olcsón adtam örömömben a képeimet. Ingyen is adtam volna, ha lenne őszi cipője a gyerekeimnek :) A nagy eseményt megünnepelendő, felteszek egy régi képet a régi időkből.

2009. szeptember 12., szombat

Vicc

Mostanában gyakran kapok spam levelet, amik egy fotós ismerősömtől indultak el. A legtöbben mindenki a spam-ot tárgyalja, de legutóbb egy viccet kaptam. Íme:

Egy fotós elhatározza, hogy légifelvételeket csinál az Etnáról. Telefonon rendel egy légitaxit. Amikor kiér a repülőtérre, látja, hogy egy kis gép áll a kifutón, nyitott ajtóval, utasra várva. Bedobja a csomagját, beül, majd mondja a pilótának:
- Mehetünk.
A gép felszáll. A fotós odaszól a pilótának:
- Legyen szíves az Etna fölé menni, ott majd csinálok néhány fényképet.
- Miért? - kérdezi a pilóta.
- Mert fotós vagyok, a fotósok pedig fényképeket szoktak csinálni.
Hosszú csend, majd a pilóta megkérdezi:
- Ezek szerint akkor nem maga az oktató?

Kedvenc épületeim I.





Persze lehet, hogy nem lesz ez sorozat, de olyan sok kedvenc házam van ebben a városban, hogy lehetne nyugodtan az is. Azt fogom játszani, hogy nem árulom el, hogy hol van ez a ház. Aki megírja nekem a helyes megfejtést, az 3 gombócos fagyit nyert a Dunapark cukrászdában! Könnyítésképp egy következő alkalommal más részletet is megmutatok belöle, róla, ból-ből, naknek.

2009. szeptember 11., péntek

Már megint a tetők

Többen megállapították már rólam, hogy egyik legnagyobb gyengeségem, hogy úgy uszkve húsz centivel a föld felett járok. Lehet benne valami, mert betegesen a tetőkre vágyom fotózni! Tegnap próbáltam megtalálni néhány tetős fotómat, hogy a WAMP-ra (először fogok most árulni ott vasárnap) tudjak vinni ezekből vászonnyomatokat. Persze nem találtam semmit, mert épp a közelmúltban rendet raktam a winyómon. Bár ne tettem volna. Most már persze egészen mást keresve megtaláltam egy anyagot, amit a Budapest Bank Budapestért pályázatára adtam be. Sajnos nem volt pénzük támogatni engem. Köcsögök. Felteszem ide őket, elnézést, ha némelyik már lett volna a blogomon.














Itt az utolsó képen látható torony tetején idén nyáron már voltam egyszer. Remélem, még sikerül kijutnom. A padlásról egy 30-40 cm széles, 5-6 méter magas lajtorján kell felakrobatizálnia magát az embernek, hogy aztán fejbúbbal egy bádog csapóajtót felnyomva kijusson az enyhén kúposan kialakított tetőre. A csapóajtó úgy nyílik, hogy kikászálódva rögtön a hibátlan szépségű, ám annál labilisabb korlátnak préselődve tudjuk megtenni életünk talán utolsó lépéseit. De megéri, ha megéred!


2009. szeptember 10., csütörtök

Már megint itt van ...

Ez a nyár úgy hussant el, mint egy hiperaktív pillangó a neki nem tetsző virágsziromról. Órákban meg tudom számolni, hogy mennyit "nyaraltunk". De most ki fog gyulladni minden szín és fény és én a Margitszigeten sétáltatva legkisebb lányomat, azt gondolhatom majd, hogy azért nekem nagyon jó dolgom van ebben a világban. Végülis az van, csak rohadt fáradt vagyok ahhoz, hogy élvezzem ezt a csudajó dolgot. De magamnak is szent ígéretet teszek, hogy idén csodákat fogok művelni ősszel, csakazértis! Fénysebességgel kéne dolgoznom.

2009. szeptember 6., vasárnap

Rolli


Tegnap az Ecserin fotóztam régiségeket. Nem győztem kapkodni a tekintetemet egyik csodásról a másikra. Beszélgettem néhány figurával, akik egyenesen a Macskajaj c. filmből jöhettek. Nagyon élveztem. Egyszercsak felfigyeltem erre a rollerre és gyorsan csináltam róla egy rossz fotót :) Pontosan ilyen rollim volt gyerekkoromban, csak pirosban! Nagyon komoly jármű ez ám! Egyrészt megy, mint a golyó, másrészt pedig úgy van kialakítva az a rész, amin áll a gyerek, hogy egy óvatlan mozdulatra lazán felmetszi a bokánál a főbb ereket. Velem előfordult párszor, pedig kifejezetten a nem csámpás kölykök közé tartoztam. Hát igen, régiségekké váltak gyerekkori játékaink.