2009. augusztus 20., csütörtök

Ha nincs kép...

Akkor válsz művésszé, ha eljutsz arra a pontra, amikor ki tudod mondani azt, ami meghaladja szellemi és lelki képességeidet. Mintha nem te szólnál. Nevezzük Isten hangjának? Mindegy. Bátorság kérdése az egész. Ahhoz is bátorság kell, hogy valaki kijelentse: sosem értem el erre a szintre. Sosem értem el erre a szintre. Talán ezért (is) drogozik a legtöbb művész, bár ez is csak indok lehet. Talán ott a csapda, hogy meghaladja szellemi és lelki határainkat azok túllépésének képessége. Lehet egy titkos pont, vagy átjáró.
Egy mobilbeszélgetés foszlánya ma: "Nem az a baj újlipótvárosban, hanem az, hogy ki kéne irtani ezt a sok geci zsidót..."
Tudok úgy nézni a hatvankét kilómmal, hogy nem mer hozzám szólni egy százhúsz kilós. Most is így néztem egy szintén hatvankét kilós, nyurga figurára, aki ezt tudta mondani. És ugyanazzal a tűzzel nézett vissza és továbbmentem szótlanul hagyva mindezt. Kezemben két éves kislányom kezecskéje. Miért kussoltam? Meg lehet magyarázni. Ötödik pecsét.
Két reakció indult el bennem: Az első az, hogy odarohanok és földbe taposom ezt az embert. Szégyenletes indulat. Mondhatnám, hogy nem vagyok zsidó, mit izgat ez engem? De később jött az, amit meg kéne tanulnom, bár nagyon ritkán már megy. Oda kellett volna ülnöm mellé.
– Figyelj, mi a baj? ...
Nem vagyok Krisztus. (hm, pont ma van Szent István, a nevem napja) Lehet fotográfiával nagyot üvölteni, fogok is. Ma még nem érdemlem meg, hogy feltöltsek ide, ehhez a sztorihoz fotót...
Megjegyzés küldése