Oldalak

2009. augusztus 31., hétfő

Őszi-kék


Már megint jön az ősz. Már megint gyönyörű és szomorú lesz. Ez egy tavalyi fotóm, ősz végéről. Az ég színe nekem köszönhető, de csak kiemeltem, kihangsúlyoztam az eredeti szépséget. Talán korai még ilyen kopasz fákat mutogatni, de tekintsétek ezt az én perverziómnak. Hálistennek semmi nem jut eszembe, pedig tegnap tolongtak fejemben az örök érvényű aranymondások. Úgy látszik, nem voltak eléggé örök érvényűek.

2009. augusztus 23., vasárnap

Ahol megállt az idő



Elfogták a romagyilkosokat. Remélhetőleg. Eszembe jutott ez a horogkereszt, amin ledöbbentem akkoriban, amikor ezeket a képeket készítettem. Ma már nem lepődnék meg annyira. És nagyon jó lenne, ha nem jönne el az az idő, amikor már semmin sem lepődünk meg, csak apatikusan tudomásul vesszük a történéseket és elnevezzük saját tehetetlenségünket, gyávaságunkat SORS-nak. Mert sok minden van, ami nem történne meg, ha odafigyelnénk leendő gyilkosokra és leendő áldozatokra. A legjobb pedig az lenne, ha ők valami csoda folytán egy szép napon megértenék egymást és felfognák, hogy a tragédiák legnagyobb része valami szörnyű félreértésen alapszik.

2009. augusztus 20., csütörtök

Ha nincs kép...

Akkor válsz művésszé, ha eljutsz arra a pontra, amikor ki tudod mondani azt, ami meghaladja szellemi és lelki képességeidet. Mintha nem te szólnál. Nevezzük Isten hangjának? Mindegy. Bátorság kérdése az egész. Ahhoz is bátorság kell, hogy valaki kijelentse: sosem értem el erre a szintre. Sosem értem el erre a szintre. Talán ezért (is) drogozik a legtöbb művész, bár ez is csak indok lehet. Talán ott a csapda, hogy meghaladja szellemi és lelki határainkat azok túllépésének képessége. Lehet egy titkos pont, vagy átjáró.
Egy mobilbeszélgetés foszlánya ma: "Nem az a baj újlipótvárosban, hanem az, hogy ki kéne irtani ezt a sok geci zsidót..."
Tudok úgy nézni a hatvankét kilómmal, hogy nem mer hozzám szólni egy százhúsz kilós. Most is így néztem egy szintén hatvankét kilós, nyurga figurára, aki ezt tudta mondani. És ugyanazzal a tűzzel nézett vissza és továbbmentem szótlanul hagyva mindezt. Kezemben két éves kislányom kezecskéje. Miért kussoltam? Meg lehet magyarázni. Ötödik pecsét.
Két reakció indult el bennem: Az első az, hogy odarohanok és földbe taposom ezt az embert. Szégyenletes indulat. Mondhatnám, hogy nem vagyok zsidó, mit izgat ez engem? De később jött az, amit meg kéne tanulnom, bár nagyon ritkán már megy. Oda kellett volna ülnöm mellé.
– Figyelj, mi a baj? ...
Nem vagyok Krisztus. (hm, pont ma van Szent István, a nevem napja) Lehet fotográfiával nagyot üvölteni, fogok is. Ma még nem érdemlem meg, hogy feltöltsek ide, ehhez a sztorihoz fotót...

2009. augusztus 12., szerda

Találkozás



Ma Csillához jött látogatóba egy kedves lány (nő, anyuka). A Csodaceruza szerkesztőségi munkája érdekli egy iskolai feladat, vagy vizsga miatt. Ahogy belépett az ajtón, mondtam neki azonnal, hogy mi már találkoztunk. Azt válaszolta, hogy igen, de ennyiben maradtunk. Több órája beszélgettek már Csillával, amikor egyszercsak meghallottam a nevét, amit bemutatkozáskor mindig elmulasztok, mert olyankor egy emberen sokkal izgalmasabb részletekre figyelek, mint a neve. Egyszóval eljutott a tudatomig, hogy ki is áll ott a szoba közepén! Hát ő árulta 20 éve a fotóimat a Vörösmarty téren!!! Nos, az ilyen történeteket nagyon szeretem. Előkerestem két képet, amit akkoriban készítettem a téren egy kissé megkattant hölgyről. Szép idők voltak, mennyi gondom volt akkor is :)

2009. augusztus 10., hétfő

Cégtáblák




Jó lenne egy komolyabb gyűjteményt fotóznom már a régről ittrekedt cégtáblákról, feliratokról. Rengeteg van még szerencsére, de tűnnek is el, mint a jéghegyek. Nagyon sok idő kéne fotózni. Pedig amiről beszélek, pusztán dokumentáció... pusztán! No, a puszta megint más téma. Vajon mitől ez a kényszer bennem, hogy mindent lefotózzak, ami mozog és ami nem? Így akarom birtokba venni a világot, ha már másképp nem sikerült? Vagy külső memóriának használom a képeket? (Rám fér.) Néhányat láthattok a sok közül, amit már lefotóztam, de lehet, hogy nekiugrok egyszer és a könnyebben elérhetőekből készítek egy jó sorozatot. Most is színesben teszem fel a képeket, mert itt fontosak a színek is. Azt hiszem, megcsinálom a sorozatot. Most rájöttem, hogy hogyan kell ezt jól megcsinálni. Majd meglátjátok!

2009. augusztus 8., szombat

Telente vasárnap


Meghalt Cseh Tamás. Vannak hírek, amik után az ember nehezebben kap levegőt. Aztán hogy mégis kapjon egy kis levegőt, átmenetileg nem hiszi el a hírt. De persze a hír mégis igaz. És lélegezni is kell. Párszor együtt söröztünk, egyik lemezén herfliztem két számban. Két éve kerestem őt, hogy jó lenne egy fotóalbumot csinálni Fehér babáim címmel. Lehet mondani, hogy ismertem kicsit. Pont elég ahhoz, hogy ne csak végtelenül szomorkodjak, hanem valóban fájjon is halála. Sajnos róla nincs képem. Fotóztam őt, de a negatívok a Belvárosi Ifjúsági Házban maradtak. ... Ilyenkor gyakran kívánnak a halottaknak mindenféle jókat a túlvilági létre. De én azt érzem, hogy mélyen és megtámadhatatlanul igaz az a sor a Telente vasárnap c. számból (ebben herfliztem), hogy "Nemcsak hogy meghal, de MEGHAL." Már csak azt tehettem, hogy kerestem egy téli fotót 1986-ból.

2009. augusztus 4., kedd

Adásszünet


Gyerekkoromban a hétfői napban az volt számomra az egyik legérdekesebb, hogy nem volt adás a tévében és vidéken a boltok sem voltak nyitva. Ma ez már elképzelhetetlen élettempó. Pedig éppen most érzem azt, hogy már nincs ritmus, csak folyamatos zsongás-bongás. A régi idők emlékére felteszek egy tévés fotót. Már amennyire a tévé a lényeg ezen a képen. Itt ugyan vasárnap van, az is a kép címe, de azért gondolom, átjön amiről beszélni akarok itt.

2009. augusztus 1., szombat

Más világ


Ezek 2006-ban készült fotóim. Bejártam a "nyóckert", de még jobban be kéne járnom. Nem veszélytelen dolog, de nem is olyan veszélyes, mint gondoltam. Bár azóta még másabb idők járnak. A képeken láthatjátok, hogy a romák szívesen fogadtak, nem féltek a kamera elé állni. Talán abban bíztak, ha mindenki látja, hogyan élnek, akkor jobbra fordul a soruk. Mindenesetre felteszek ide olyan fotókat, amiket még nem nagyon láthattatok. És most kezdek rájönni, hogy valóban fontos, hogy lássa mindenki ezt a nyomort.



Azt hiszem, a mai világ legnagyobb problémája, hogy kiveszett az emberekből az empátia. Eltűnt az a képességünk, hogy különböző élethelyzetekbe képzeljük magunkat, ezért fogalmunk sincs arról, hogy mások mit éreznek, gondolnak. Bezárkóznak a hétköznapi emberek, a politikusok, a nevelők, a művészek és mindenki. Éppen a minap olvastam a zindexen arról, hogy mit is jelent a kriminálpszichológiában a beszűkült tudatállapot. Azt hiszem, van a beszűkült tudatállapotnak egy akár életen át tartó fajtája is. És vannak lassan kibontakozó, sunyin végbemenő tragédiák is, amikről a sajtó nem ír. Mitől lenne jó kedvem?