Oldalak

2009. december 31., csütörtök

Ember a tetőn

– Pista!
Az imigyen megszólított emberünk lassan felemelte nehéz, tisztességben megőrült fejét és kérdőn, de azért méginkább bambán nézett élete páriájájára, ki éppen az imént pucolt tükörponty mocskát törölgette röstellkekdő mozdulattal rózsaszín köténykéjébe.
– Leejtetted az oldalast. Csupa szösz lett az egész mócsing.
– Megeszem... - Nyúlt megadóan Pistánk az adásszünet mintázatú linóleum felé.
Az asszony engedékenyen szólott tovább, hisz' látta ő már, hogy ebből jóízű lakomázás nem lehet, akkor meg mi értelme az egésznek ugye. Holnap szilveszter, pezseg a város, izgulnak a maskaraárusok, fél Budapest olaszul beszél, ők meg kapjanak hajba egy elbóbiskolt húsdarab miatt?
– Menj fel a tetőre! Menj fel, vissza se nézz!
– Azt mondod? - Csillantotta meg jobbik énjét jelenetünk férfi hőse.
– Én azt!
– De a gyermek születésnapja meg pont nem ma van? Meg a tiéd is ráadásul?
– Ott van az a tető a születésnap közelében, egyik se szalad messzebb a másikától, ezt az öcsém is megmondhatja.

Így esett hát, hogy Pista gyermeke születésnapján fogta összes fotómasinériáját, ráakasztotta aggbaszakadt vállára, kicsit összegörnyedt, majd kipakolta a masinéria felét és úgy indult útnak fel a ködös háztetőre, mely szerencsére ötven méterre volt a híres kőművesek által létrehozott FUGA nevezetű szellemi szórakozóhelytől. A képek meg ehol vannak e!

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 


HDR


Az orosz photosight-en számos HDR képet láttam már és ne igazán értettem, hogy hogy a francba lehet egy viszogylag egyszerű géppel olyan tónusgazdagságot elérni, ami ott látható? HDR panorámák és más macerás dolgok. Nagyon izgat a téma, de vérmérsékletemtől  nagyon messze áll az állványozgatás, tekerentyűzés, kitökölés fotózás közben. A végleges kidolgozásnál már van türelmem, de az exponáló gomb az nekem nem a tötyörgést juttatja eszembe. Most egy kezdetleges HDR-t azért felteszek. Olyan ez a kép a híres épület belső udvaráról, hogy már az is fotózta, aki nem fotózta. Viszont nagyon alkalmas a technika kipróbálására. A képen látható tónusokat másképpen lehetetlenség lenne kihozni. Kérdés persze, hogy fontos-e kihozni?

2009. december 30., szerda

Fotózni veszélyes


Van egy jónevű, de kissé nagyot mondani hajlamos fotográfus ismerősöm, aki munkája során már több esetben volt életveszélyben pisztoly, vadásztőr, túrabakancs és még ki tudja hány gyilkos eszköz által. Nevet nem mondok, mert nem is illik, az is lehet, hogy igaz minden rémtörténet, amit hallottam tőle, bár hozzá kell tennem, hogy a látszat ellenére én mindig pontosan meg tudtam ítélni, hogy ki, mikor hazudik nekem. Sőt! Azt is pontosan tudom, hogy ki tudja, amikor hazudok neki! :) Érdekes dolog ez egyébként, hogy minden "művésznél" felfedezek valami nevetséges deffektust, ami azonnal kiábrándít. A művész szót idézőjelbe tettem. Megmondom miért: abban a pillanatban szűnik meg számomra valaki művésznek lenni, amikor ezt ő saját maga állítja magáról. Ilyenkor egyszerűen bezár nálam egy kapu. Nem arra gondolok, hogy egy festőművész plakátján azt látom, hogy az illető festőművész. Az rendben. De amikor ugyanez az ember úgy is mutatkozik be valakinek, hogy ő festőművész, akkor már zörren a zár. Ha pedig az illetőn azt látom, hogy gyakorlatilag kizárólag azzal van elfoglalva, hogy ő művész, akkor kész, vége. Lehetnék elnézőbb, megértőbb. Az is vagyok. Nem változik negatív irányba a róla kialakított képem lényegesen, csupán elkönyvelem magamban, hogy ő nem az, akinek gondolja magát. Ezzel sokan így vagyunk. Én is ismerem ezt az állapotot istenigazából. Sajnos. Azt hiszem, hogy az elején emlegetett ismerősöm azzal próbálja magára felhívni a figyelmet, hogy felsorolja meghökkentő kalandjait, melyek során az utcán akarták átvágni a torkát, vagy sírva akarták keresztül lőni, de végül nem tették. Gondolom, attól még nagyobb művész, hogy ilyen veszélyes a munkája. Pedig lehet egy kis igazság azért a meséiben, mert ki hinné, hogy a képen látható felelőtlenül szabadon hagyott fekete párduc a kép elkészítése pillanatában már készült bekapni a kezemet és exponálás után ezt meg is tette! Sőt! Le is nyelt teljes mivoltomban! De én végigmásztam, csúsztam bűzös emésztőrendszerén és végül kibújtam a fenekén, ahol még egy képet készítettem róla, de az sajnos alul-exponált lett. Hát hol máshol?

Esztergom


Ki tudja, hogy minek köszönhetően, de ma tudtuk tartani eredeti elhatározásunkat és elgurultunk egészen Esztergomig. Út közben gyönyörű, kemény és laposan metsző fények késztettek arra, hogy öt percenként kiugráljak az autóból. Nem tettem, nem én vezettem. De még télen el fogok bringázni Esztergomba és mindent lefotózok, ami út közben megfog. Itt egy nem igazán jól sikerült panoráma. A felhő azért hozza a formáját.
Emmácska nagyon élvezte, hogy kicsit világot láthat. Ma volt (29-én) a szülinapja neki is, Csillának is. Mamámnak is ma lenne a szülinapja, ha még élne.

2009. december 26., szombat

Dunna a Duna felett

Tegnap kinéztem az erkélyajtón és hirtelen lerohanhatnékom támadt. Igaz, kissé biztattak lányaim is, mert azért a tisztes mennyiségű töltött káposzta a hasamban nemigen akart velem jönni. Nem akarlak titeket az emésztésemmel szórakoztatni, de meg kell jegyeznem, hogy most is ünnepi mennyiségű cuccot próbálok meg hasznosítani gyomromban és az ilyen állapot nem igazán alkalmas a hosszas trécselésre. Inkább gyorsan felnyomok néhány fotót, meg a linket, ahol a nyers verziót megtekinthetitek. Vigyázat! Túl sok kép!

 
 
 
 

2009. december 21., hétfő

Egy elfelejtett kép


Nekiláttam komolyabban rendszerezni a képeimet és elfogott a rettegés. Mi lenne, ha holnap elszállna az egész, mielőtt archiválom?  Ezt a nyóckeres képet is elfeledtem és lám, most meg tetszik valamiért. Dankó utca. Vajon ma végigérnék rajta? Mert két éve nem éreztem semmi félelmet, de most vadul a világ, felbolydult a darázsfészek. Legalábbis ezt gondolom a hírek hallatán. Nézzétek, milyen gyönyörűen lehetne élni itt is, ebben  a házban egy kicsit több reménnyel, lehetőséggel!

Léghajó

Ha már nemrég újszerű megközelítési módokat emlegette,, akkor illusztráljam is megfelelő képpel. Íme a léghajó (ill. "légyhajó", ahogy Zsani megjegyezte). Túl vagyok az év utolsó WAMP-ján. Egészen délig semmit nem vettek sem tőlem, sem Csillától, aztán összejött a holnapi albérlet árának jelentős hányada. Ez jó hír, ez maga a léghajó, ami a borongós, szürke lakótelepi égen fittyed. Sok megrendelés is történt, majd meglátjuk, hogy történik-e más is? Minden esetre annak nagyon örülök, hogy kezdem felfogni, hogy a húsz évvel ezelőtti koncepciótlan örömfotózást kezdi felváltani egy sokkal tudatosabb munkafolyamat. És ezzel talán be tudom pótolni a sok elvesztegetett évet.
A Párisi udvar tetején készült fotókból vett egy fiatal lány kettőt is, ami azért esett nagyon jól, mert kiderült, hogy ott lakik a házban! Sőt! A mamája pedig a Kodály köröndön lakik, ahol szintén mászkálok a tetőkre álmatlan nappalokon. Eleve mindig meg szoktam kissé lepődni, amikor valaki fotót vesz tőlem, hát még ilyen esetben.

Nagyon úgy tűnik, hogy ezt gőzerővel fogom csinálni újból, de apró gondot is jelent ez nekem, mert több sorozat is tervbe van véve, aminek inkább van köze a színházhoz, a mozgásművészethez, mint a belvárosi épületekhez. Kérdés, hogy meg tudom-e oldani, hogy felismerhetőek legyenek a képeim, valóban én fogom-e készíteni őket, vagy valaki más, aki meg akar felelni valakiknek, vagy valaminek? Lehet, hogy még erősítem, érlelem és rostálom magamban az ötleteimet.
Az itt látható fotóról annyit, hogy ez békásmegyeri kis lakásunk ablakából készült nagyon régen. Kicsi, de nagyon vidám, fényes lakás volt, szerettem. Tehát nem feltétlenül jellemző a kilátásra ez a marconizmus. Egyszer pl. Laár András egy komplett mini KFT koncertet nyomott a nyitott ablakunkban az új gitáromat kipróbálandó. Fel is jelentettek a lakók, meg nem is :) No, szóval egyszer kitekintvén ezt láttam meg. Aztán odébb tekintvén még vagy húsz ilyet. Léghajó verseny volt épp. Nem is tudom, van-e olyan képem, ahol több van? Az egyik balra húzódva el kezdett ereszkedni és láttam, hogy ez bizony földet fog érni akarata ellenére, de a sors akaratának megfelelően. Gép, lpcső, bringa, tűz! El is kaptam a Szentendrei úton őket, amint egy szántóföldön landoltak száz méteres új barázdát szántva. Szerencsére "személyi sérülés nem történt", de a magántulajdont néhol már akkor komolyan vették egyes helyeken, ezért a szántás körbe volt kerítve szögesdrótos kerítéssel. Segítettem átvenni a gázpalackokat, miegymást és rohantam haza filmet hívni. Majd nagytaok, vagy szkennelek róluk képet, ha megvan még a nega.

2009. december 20., vasárnap

Be vagyok havazva


Ha lehetne, most, ebben a pillanatban mennék a Párisi udvar tetejére fotózni! El ne olvadjon a hó keddig! Hétfőn marhaságok (szerződés aláírása reggel Budafokon) intézése. Nem hinném, hogy sikerül emberi időben feljutnom. Olvasom Dráni blogját és rájövök, hogy mit is csodáltam benne mindig. Be tudja osztani az idejét. Leírja a mai napját és az szellemi táplálékból másnak egy hétre elég, de még az is értelmiséginek számít bőven. Én meg... Reggel elhatároztuk Csillával, hogy a nagy munka után ma tényleg nagy rendet rakunk. Mondtuk, hogy valami nagy-nagy rendet kéne rakni. Az elhatározásra önmagában elment másfél óra és már indulnunk is kellett Baranyai Andrásékhoz, ahol igazán kellemes az ottlét, csakhogy egész napos nem evés után disznótorossal vigasztalódni elég álmosító dolog. Meg is volt a böjtje. Szikkatag, ólomnehéz pislogással vettem részt a társasági életben. Igaz, már odajutni sem volt egyszerű, mert a trolival rövid távolság gyalog hosszúnak bizonyult, főleg Emmácskával a nyakamban és sítalp nélkül. Felsővezeték és hószakadás. Holnap (illetve ma) meg WAMP. Tehát a fotózásnak megint lőttek, mert hát olyan leszek estére, mint a mosott kos. Nem olyan egyszerű ám kiszolgálni a kétpercenként érdeklődő vevőket. Az üzleti siker kedvéért (meg Csilla kedvéért is) kinyomtattam a Párisi udvaros tetőfotókat. Kicsit ropogósabbakká tettem a tónusokat, áttettem barnás-fekete tónusba és sikoltoztam gyönyörömben a nyomatok láttán. Remélem, hogy lesz hatása másokta is. Itt az egyik kép.

2009. december 18., péntek

Szocreál


Lassan két éve hívta fel figyelmemet erre az épületre Békés Pál. Most épp erre jártam és lefotóztam ez a domborművet. Elég magasan van, korrigálnom kellett, hogy jobban meglássátok az utca emberének humorát. Az az apró kis plusz jó sok melóval járhatott, mert vagy 3 méter magasra kellett felmászni miatta. De megérte. És erről képről eszembe jut megint, hogy milyen régen el akarok menni Csepelre gyárat, munkásotthont fotózni. Csak jó lenne már valami új megközelítési mód... lehet, hogy léghajóval megyek.

Talált kép



Nocsak! Itt egy fotó, hogy miként is festett a látvány, amikor Hajmanszki Zolival és Beck Gyurival árultuk a fotóinkat a Vörösmarty téren 1989-ben. Kár, hogy kényszerűségből abba kellett hagynom akkoriban ezt a fárasztó, de mégis kellemes "piaci kofáskodást". Talán '90-ben kezdődött még olyan nehéz korszak életemben, mint most. A fotóárusítás megszűnt, nem sokkal rá ketten is átvertek, akiktől lakást akartam venni és még ez is átvert, aki az enyémet megvette végül. Másfél év albérlet két pici gyerekkel. Közben ellopták az egész fotósfelszerelésemet, a gitáromat meg el kellett adnom, hogy valamelyest lakható legyen az ürömi ház. Most meg eladom a lakásomat, mert az ürömi ház másként nem tudodtt felépülni, csak hitelből, adót is kellett fizetni és vettem egy közepes fotóscuccot, mert nem tudtam tovább létezni fotó nélkül. Három évig fizettem a törlesztést, most dőlt be. Megint nincs semmim. Még annyi sem, mint akkoriban. De van megint pici lányom és van megint fotóscuccom! És van két nagylányom is és van Csilla is. Mégis van valamim. Mindenem van!

2009. december 17., csütörtök

Tűzraktér


Fotóim között turkálva találtam a Tűzraktérben készült képeimet. Szerencsére könnyű volt bejutni, mert valami pályázat miatt szabad volt a bejárás. Nem neveztem, nem szoktam. Nem is azért mentem oda. Érdekes volt a látvány, de nem mentem vissza alaposabban lefotózni. Vázlatnak ennyi, az épület meg már sitt. Nem kár érte kivételesen. Kár, hogy akkor még nem volt meg a Tokina nagylátszögem. Kattints a linkre, ott a többi, nem disznóláb.

2009. december 16., szerda

Felszab tér


Ez a fotó szintén régi. Jó kis retro hangulatú. A volt Eötvös klubbal szemben áll ez a ház és teljesen elhagyott, ledurrant volt a '80-as években. Pár képet már láthattatok erről a házról, azt hiszem. Sajnos nem tudtam én még akkor, hogy igazán érdekes lehet egy ilyen kép, inkább a részletek érdekeltek mindig. Nem véletlenül vagyok közellátó. No de amiért felraktam ezt a képet: a házban, ahol lakunk van egy híres fotós-grafikus kis műteremlakása. Illetve inkább csak itt tartja a képeit az illető. Almási(y) Lászlónak hívják és pár éve tért csak haza Amerikából, ahová az '56-ban készített képei miatt volt kénytelen letelepedni. Nemrég megkértem, mutassa már meg a fotóit. Készséggel beinvitált a kis lakásba és székeken, kanapén, mindenhol grafikákat és fotókat láttam kiteregetve. És szépeket! Előkerültek az ötvenhatos mappák is. "Nagyapám, te az élő múlt vagy..." jutott eszembe Bereményi sora (persze szegény Cseh Tamás hangján). Azt hiszem, hogy a fotó igazi szerepe az a pofon, amit ad a szemlélőnek, aki kénytelen felfogni, hogy amit lát, valóban megtörtént! Itt most hagyjuk figyelmen kívül a hamisításokat, képmanipulációkat. Azoknak a képeknek volt ilyen kopott, mégis mély feketéje, amiket Almási László mutatott, csak azokon akasztott ember is volt, meg tankok.

2009. december 14., hétfő

Megint inkább Párizs


Én úgy vagyok vele, ha már külföld, akkor legyen inkább Párizs, minthogy kiéhezett kóbor kutyák szaggassanak szét egy ukrán erdőben valahol Csernobil tájékán. Feltöltődésképpen nézegettem a párizsi képeket és rájöttem, hogy ezt nektek is látnotok kell. Csak az a baj, hogy rengeteg kép van annak ellenére, hogy a már korábban említett babakocsis, rohanós fotózás volt ez. 675 darab látvány. Feltöltöttem egy képgalériát IDE . A galéria jobb felső sarkában van egy DIAVETÍTÉS gomb. No, azt érdemes megnyomni, de előtte egy kis nass, egy kis vörösbor odakészítve. A képek zöme teljesen nyers és a válogatás sem volt szigorú, mert azt gondoltam, lássátok, amit lehet. Itt csak néhány fotó, találomra.

2009. december 13., vasárnap

Vidám barakk


Fontos kép nekem. Ekkor már javában el volt lopva a fotósfelszerelésem és ez egy kölcsöngéppel készült. Igyekeztem nem is nagyon foglalkozni a fotóval, ami nem volt annyira nehéz, hisz a frissen vásárolt vidéki romház épp elég elfoglaltságot jelentett két gyerek és Bokros Lajos mellett. Plusz a várostól való eltávolodás. Az előtérben két új ismerős a faluból, a háttérben régi barátok (Fáni és Melon), valamint anyukám és annak ügyeletes lovagja. A ház mesésen ledurrant. Tök jó alap egy fantáziadús, tőkeerős, elszánt felújítónak. Az elszántság megvolt. Ma már talán az sincs meg. Jó lenne, ha a tőke töltené ki a helyén tántorgó űrt, mert azt hiszem, azzal többre mennék. Bár a ház már sokkal jobb állapotban van. Miért fontos az embernek egy ház, egy saját lakás? Egy tehetős barátom szerint hülyeség a magántulajdon, nem érdemes vele foglalkozni. Nincs is neki túl sok lakása, egy kezemen meg tudnám számolni :) Én mostanában válok meg anyukámtól örökölt lakásomtól és azzal megszabadulok némi adósságtól és amúgy meg minden "vagyonomtól". Ez tényleg nem olyan nagy baj, ha nincs az embernek kicsi gyermeke. Nekem nagy is van, kicsi is.
Kiterveltem egy nagy projektet művészek közreműködésével. Egy alapítványt kéne létrehozni, ami összegyűjt művészeti alkotásokat és eladja gazdag embereknek. Amikor már jó sok pénz összejött, be kéne szórni az óceánba a kékbálnák megmentésére. Ezzel azt hiszem, el is mondtam véleményemet a pénzről és főleg annak elosztásáról a mai világban. Hogy a franba kavarodtam az óceánig egy gazos kertből?

2009. december 11., péntek

Mint a mókus


Gyakrabban kéne Emmácskát elvinnem a Margit szigetre, mégha ilyen nyálkás hideg is van. Nagyon-nagyon hiányzik az a sok magányos séta, ami a fotózásnak ahhoz a műfajához kell, amit én művelek. Jó ennek a mókusnak.

2009. december 9., szerda

A szégyenlős tűzcsap


Azt hittem, ma nem fogok mondani semmit. Tulajdonképpen nem is fogok. Két választásom volt mára: vagy ordítok senkinek sem tetsző és szimpatikus módon, vagy megőrzöm maradék önuralmamat és locsogok. Locsogok. Nagyon szeretem az efféle kis szokatlan jelenségeket. Feltehetőleg van egyfajta ritkán kitörő betegség, mely a benne szenvedőt arra készteti, hogy felöltöztessen köztéri objektumokat. Gondolom, a csomagolizmus ennek a betegségnek az elhatalmasodása az elmén, vagy legalábbis szembetűnő megnyilvánulása. A kabáttal felruházott tűzcsapot a Damjanich utcában fotóztam két éve, míg a gatyába rázott kandelábert legalább huszonöt éve kaptam le a Gellért hegy lábánál.

2009. december 6., vasárnap

Vissza a tűzhelyhez


Ebbe a blogba az is belefér, hogy a rosszul sikerült képeimről eszembe jutó gondolatokat is leírhassam. Sajnos ez a kép tök-életlen. De nekem egy varázstükör, ami elmosódó, hullámzó látomásaival legalább olyan elevennek mutatja a múltat, mint a most élt mindennapjaimat. Ígértem nemrég, hogy Mindszentről még beszélni fogok. Fogalmam sem volt, hogy pont ez a kép fog előkerülni gyermekkorom mesefalujáról. Ebből aztán nem derül ki semmi arról a végtelen szabadságról, mozgástérről, ami kiskoromban lendületet adott és gurít, pörget a mai napig. Ez már húsz éves korom körül készülhetett, amikor Gabival meglátogattuk keresztmamámat, akiről külön blogot lehetne indítani. Nagymamám már nem élt. Elütötte egy kismotor a pékség előtt és rá egy hétre otthon meghalt. Vérrög. Amúgy hetven évesen kutya baja volt. Egy kismotor féknyoma jelölte ki számomra a visszafelé átléphetetlen határt a gyermek és a felnőttkor között. Ez tehát a '80-as évek, amikor mindenki mindenhol és nem feltétlenül mindent olvasott. Gabit sem zavarta a félhomály, sem a vígasztalan környezet. És hol a csomag, ha már vasútállomás? Semmi terhünk nem volt. ... Dehogynem! Számtalan. Várjuk tehát a vonatot, hogy visszautazhassunk Budapestre. Gabi már ismeri keresztmamámat, látta az ártéri erdőt, nagymamám házát. Nektek is meg fogom mutatni, abból a kevés képből, ami megmaradt.

2009. december 4., péntek

Dráni


Tegnap volt Bornai Tibor könyvbemutatója. Dráni beszélgetőpartnere Müller Péter Sziámi volt, akit szintén huszonéve ismerek, de igazán csak idén tudtam vele pár értelmes szót váltani, amikor a Szigetem fotóztam az Isolated nevű bandájával. Dráni viszont régi barát, mint a kép is illusztrálja. Nos, a Lőj az ördögre c. könyv kapcsán olyan érdekes beszélgetés alakult ki, hogy én már akkor elfelejtettem rendes képeket készíteni, amikor a könyvbemutató még el sem kezdődött. Igaz, nagyon zavarban is voltam, mint mindig ilyen helyzetekben. De ez egy pszichiáterre tartozik inkább jópénzért :) Feltettem hát Drániról inkább egy olyan képet, amit huszonegy éve készíthettem, amikor Pirókám még csak nyálcsorgatással tudott reagálni, ha elmélyült valamiben. Dráni könyve azokban az időkben játszódik, amikor ez a kép készült. Dráni: ne haragudj, hogy nem vettem meg a könyvet tőled és nem dedikáltattam, de el lett költve az összes pénzem benzinre, pedig sem a Parlamentet nem akartuk felgyújtani, sem nem utaztunk tegnap Kalábriába, meg vissza.

2009. december 2., szerda

Holdnyugta


Ma reggel hatkor irgalmatlan dübörgésre ébredtem volna, ha egyáltalán alszom. Így csak meghallottam. Kipattantam az ágyból (mert azért ott voltam) és nagyjából azt láttam, amit most ti. Egy tüzes golyó gurult le a szemközti hegygerincen. Armageddon.


2009. november 29., vasárnap

Régi idők focija


Nem sok köze lesz a címhez annak, amit írok, de sebaj. Megint le akar teperni a vírus. Időnként tehát kénytelen vagyok felborulni és olvashatok. Amúgy nincs időm erre sem. Bűn. Márai Naplóját (45-56) tapogattam ki abban a szellemi sötétségben, melyben élek fiatalkori könyvfaló létemhez képest. Döbbenetes, milyen világosan gondolkodott ez az ember! Egyértelműség mindenek felett! Azokról  a képekről nem beszélve, amiket látok olvasás közben. Majdnem elhatároztam, hogy megfotózom azokat a jeleneteket, amiket még egyáltalán meg lehet. Sok-sok millió kéne hozzá. Legalább fele annyi, mint egy semmirekellő, hájagyú köztisztviselő végkielégítése... 56-ban még nem éltem, 45-ben főleg nem, így hát egy nem túl vidám képet a 80-as évekből idetettem. Ilyen jelenet ugyan nincs említve Márainál, de el tudom képzelni romeltakarítás után úgy 1950 körül.
Elképesztő, hogy minden számomra fontos kép elkészültének pillanatára emlékszem. Az évszámra nem feltétlenül. Erre is emlékszem. Plakátragasztás címén jártam a várost éppen. A nyolcvanas években a Belvárosi Ifj. Ház fotósa és sokmindenese voltam. Arany életem volt, bár sokszor hajnali kettőig dolgoztam ott is. Épp a Múltkori WAMP-on futottam össze Polák Lacival, aki az első igazgatóm volt ott. Semmit sem öregedett az az ember! Pedig több kiállításnyi és kötetnyi történet gyűlt össze azóta nála is, nálam is.Most nézem, hogy ezen a képen éppen a foci nem is látszik.

2009. november 25., szerda

Párizs


Majdnem elfeledtem, amit sose fogok! Kereken egy éve annak, hogy Csillának köszönhetően Párizsban járhattam. Négy nap volt csupán és az is olyan hideg, hogy az ember lehellete a cipőjén landolt. Kicsi Emma hősiesen fagyoskodva rohanta (babakocsiban) velem és Julikával végig a főbb látnivalókat. Illetve hát, azok tört részét. Azóta is emlegeti a Tonyor-t és ha valaki játékból utazik, az biztos, hogy Párizsba utazik. Párizst mindenkinek látnia kéne egyszer. De ha csak egyszer, akkor sokáig.

2009. november 24., kedd

Háztetők alkonyatban



Tizenéves koromban egyik kedvenc könyvem a "Hajnali háztetők" volt. Először csupán a cím miatt. Mintha sejtettem volna, hogy egyszer a távoli jövőben ellenállhatatlan vonzalmat fogok érezni a háztetők iránt minden napszakban. Pár napja elgondolkodtam, mi lenne, ha béna lennék és tolókocsiban kéne megpróbálnom fotózni tovább... brrrr. Most kicsit bezárva (bár a panoráma ötös) ennyit tudtam fotózni hirtelen.

Gyerekkoromban a madarak életritmusa volt az órám. Amikor láttam, hogy eltűnnek az égről a cikázó fecskék, a galambok húznak még egy kört, verebek dúsítják a bokrok sziluettjét és közönyösen néz körbe a világ tetejéről a gólya, akkor tudtam, hogy mehetek haza hurkát, kolbászt vacsorázni, lefeküdni tévézni és kicsit beszélgetni még nagymamaámmal, aki "szömhéjon körösztül" nézte a tévét. Csak ezután döbbentem rá, hogy megint este van, megint besötétedett és én képzeletben újabb dátumot karikázhatok be a konyha falára rajzszögezett Szabad Föld naptáron.

Ma újabb dátumot karikázhattam be a naptáron, mert negyvennyolc éves lettem. A nagy Vakáció megint rövidebb lett egy évvel. Mindig azt hazudom magamnak, hogy nem foglalkozom a születésnapommal, de ez mindig egyre nagyobb lódításnak bizonyul. Eljött Piró és Julika és hoztak szülinapi kuglófot és egy sk. Piró grafikát. Nyüzsi volt, váratlan vendég is, ezért sajnos nem lett igazi családi összejövetel, pedig főleg Julikát alig látom az utóbbi időben. Kicsi Emma lefoglalta őket ugyan, de azért pótolnivaló maradt bőven.

2009. november 21., szombat

Köd helyett


Napok, hetek óta csábítóan hívogató köd borítja a látható világot. Én meg mint egy megkötözött, vagy begipszelt izgága kölyök, rohannék kifele a lakásból, befele a ködbe fotózni. Nem lehet... Sovány vigasznak kerestem valamelyik ködös képemet, de ennél a mindszenti képnél elakadtam. Biztos, hogy emlegettem már Mindszentet és fogom is még. Elnézést, ha ismételgetnék valamit. Igazából ez a kép most csak azért érdekes számomra, mert ott készült, ahol szabad voltam, gondtalan és boldog. Eme három állapotból az első kettő most biztosan nagyon hiányzik, a harmadik sokkal bonyolultabb kérdés. Három lányom van, lehetek boldogtalan? Ugye, hogy nem :) Remélem, hogy mindháromnak megvan, vagy volt a maga mesebeli erdeje. Az enyém még mindig megvan és meg is lesz mindig. Legközelebb napsütéses kép helyett felrakom a ködös képet és legyártom hozzá az indoklást is.